Az aktuális rész ismertetője: A görög-római világban az ember tudott magáról valamit - testéről-lelkéről -, ami a létért való mindennapos küzdelem fölé emelte. Szükségét érezte, hogy addig fejlessze ezeket a gondolatokat és érzéseket, amíg meg nem közelítik a tökéletességet - az értelem, az igazságosság és a fizikai szépség egyensúlyát -, vagyis az eszményt. Ez az eszmény görög földön született az időszámítás előtti ötödik században. Elpusztíthatatlannak tűnt a görög-római civilizáció, mégsem bírt dacolni a barbárok pusztító rohamával. Sok időnek kellett eltelnie, amíg újjáéledhetett az emberi szellem. A kalandozók és az országdúlók ugyanis az állandó változás légkörében éltek. Nem érezték szükségét, hogy túltekintsenek a jövő tavaszon, a következő utazáson, egy új csatán. A X. századig nem volt világi ember - a királyok és császárok között is alig -, aki írni olvasni tudott volna. Maga Nagy Károly is olvasni tudott ugyan, de írni ő sem volt képes megtanulni. Végigtekintve az előítéletekkel teli pusztításokon, az ember csak csodálni tudja, hogy valami is fennmaradt a kereszténység előtti antikvitás irodalmából. Ha igaz, hogy az antik Görögország és Róma örökösei vagyunk, ha igaz, hogy az eszményt az antik világtól örökölte Nyugat-Európa, be kell látnunk, bizony hajszál híján odaveszett az örökségünk.