Hét évvel a #MeToo-mozgalom elindulása után még mindig úgy tűnik, hogy hiányzik belőle a megbocsátás, így a megértés iránti vágy. Ez egy olyan dolog, amit nem feltétlenül lehet siettetni: elvégre újra és újra kinyílik az ember zsebében a bicska, ha Hollywood – de a színház, a politika, az óriáscégek és az élet minden területén tapasztalható – rendszerszintű bántalmazásra kiépített kereteiről hall. De talán nem érzéketlenség az áldozatokkal szemben, ha azt mondjuk,

épp azért van szükség megértésre, hogy ne fajuljanak tovább a dolgok,

és ne érezzék azt az elkövetők, hogy el kell menniük a falig, mert a beismerés úgysem járna feloldozással.

Nos, Kevin Spacey nem kért bocsánatot. 2023 júliusában egy dél-londoni bíróságon megköszönte az esküdtszéknek, hogy felmentették a szexuális bűncselekmények sorozatos vádja alól, egy évvel korábban ugyancsak felülkerekedett Anthony Rapp vádjaival szemben. Azokra a bizarr klipekre is emlékezünk, amelyekben az Oscar-díjas színész összemosta a Kártyavár korrupt politikusának karakterét a sajátjával (legutóbb éppen a szélsőjobboldali Tucker Carlsonnal mutatkozott). Akkor azt lehetett gondolni, hogy Spacey – a tévésorozat után enyhe süllyedésben lévő – karrierjének végleg befellegzett, és legfeljebb hasonló, a YouTube-ra feltöltött videókat fog jelenteni.

Furcsa módon Kevin Spaceyt a brit Channel 4 éleszti most újra, hacsak egy percre is, hogy

lerántsa a maszkot a színészről,

és elmondja, hogyan lett egy bántalmazó, náci apa gyerekéből páratlanul tehetséges színész, öngyűlölő meleg és szexuális ragadozó.

A Spacey Unmasked képsorait interjút látunk tíz férfival, akik azt állítják, hogy a színész áldozatai voltak. Egyikük ügye sem része a közelmúlt büntetőügyeinek, ami csak azt jelzi, hogy Kevin Spacey három évtizeden át tartó karrierútját tényleg áldozatok sora szegélyezi. Hozzá kell tenni, hogy a színész a dokumentumfilm megjelenésével egyidőben minden vádat visszautasított, és kijelentette, hogy

„nem tud és nem akar bocsánatot kérni senkitől, akik kitaláltak vagy eltúloztak róla történeteket”.

Azok a kéretlen közeledések, zaklatások, szexuális visszaélések, amelyeket Kevin Spacey elkövetett, a legkülönbözőbb helyeken és módokon történtek, és elszenvedőik, lévén színészek, hatásosan, olykor fekete humorral adják elő őket, de még látványosabb, hogy mennyi ijedtséget, rémületet lehet látni rajtuk évekkel az esetek megtörténte után. Ezek a történetek bizonyára sokkal ismerősebbek a női nézők számára, de ezúttal meglett férfiaktól halljuk, akiket Kevin Spacey megtapogatott, lehetetlen helyzetbe hozott színpadon vagy öltözőben, karrierlehetőségekkel kecsegtetett. Legtöbbük félt visszautasítani a színész közeledését. Miután a zaklatás vagy erőszak megtörtént, Spacey nem érdeklődött többet irántuk.

Valójában nem ez a kétrészes dokumentumfilm legérdekesebb része, hanem az, amikor

a készítők megpróbálnak – nem felmentést, hanem – magyarázatot adni Kevin Spacey viselkedésére,

amely láthatóan öngyűlöletből és internalizált homofóbiából fakad. Spacey évtizedekig nem vállalta fel szexuális irányultságát, sőt, volt, hogy viccet csinált a meleg sztereotípiákból. Feltűnik Randy Fowler, a színész testvére, aki elmeséli ijesztő gyermekkoruk jeleneteit, náci apjukat, aki holokauszttagadó volt, fasiszta gyűléseket rendezett a házban, és megerőszakolta a fiát (de Kevint állítólag nem).

Randy feltűnő jelenség, olyan haja van, mint Rod Stewardnak vagy egy nagymamának, színes öltönyökben, flitteres ingekben jár, festi magát, és csupa szomorúság. Azóta öltözködik így, mióta 1975-ben meglépett otthonról, és sorsára hagyta az öccsét, ezek a jelmezek az ő maszkjai, amelyek önvédelemként szolgálnak neki.

Megtudjuk, hogy a New York-i Juilliard Schoolban, ahol Kevin Spacey a színészképzést végezte, a „maszkos foglalkozásokat” élvezte a legjobban. A doku számos megszólalását is idézi, amelyben azt hangsúlyozza, hogy

a színésznek „maszkot kell viselni” egy karakter megformálásához.

De mintha saját magát is látta volna azokban az áldozatokban, akiket megközelített: „Amikor egy workshop elkezdődik, mindig a szégyellős fiút keresem a sarokban, mert én is ilyen voltam” – mondja egy régi bejátszásban.

Nem is meglepő, hogy több áldozata ledöbbenve beszél a disszociált magatartásáról, hidegségéről, fakó szemeiről, ami álarcot képzett egy mélyen traumatizált, a fájdalmaival soha szembe nem néző férfi valódi arca előtt, aki túl tehetséges volt ahhoz, hogy megálljt parancsoljon magának – évtizedeken át az élvonalban készített filmeket a Közönséges bűnözőktől az Amerikai szépségen át a Kártyavárig, s nem mellesleg 2003-tól a londoni Old Vic színház művészeti vezetője volt.

Kevin Spacey története ismét megmutatja, hogyan öröklődik tovább a bántás és az erőszak apáról fiúra, szülőről gyerekre, idősebbről fiatalabbra. Miközben az áldozatok jóléte az első,

nem ördögtől való sajnálatot vagy empátiát érezni Kevin Spacey iránt, ha már ő képtelen valóban együtt érezni önmagával.