2 adag párizsi, 2 adag londoni

  • -ts- / Mancs

A nagy detektív (Robert Downey Jr.) ím visszatér, és hozza magával az elmaradhatatlanokat: Watsont (Jude Law) és Mycroftot (Stephen Fry), hogy legyőzzék Moriarty professzort (Jared Harris), aki egy világháború kirobbantásán fáradozik – 1891-ben járunk.

A film elején egy rettegő Angliába, közelebbről egy detonációk sokkolta Londonba csöppenünk bele, ahol a lakosság folyamatosan attól fél, hogy a következő pillanatban a németek, a franciák vagy éppen az anarchisták törnek az életére, biztonságára. Ám doktor Watson kétségkívül nősülni készül. Eközben Holmes (a nézőn kívül az egyetlen, aki összefüggést sejt a különböző robbantások közt, és természetesen ősellenségére gyanakszik) továbbra is álruhából ugrál álruhába; hajlott korú ázsiainak öltözve követi Irene Adlert (Rachel McAdams, az előző rész szerelmi szála), aki még mindig Moriartynak dolgozik. Sajna nem lesz a dolognak jó vége, viszont hősünk megszerzi a profnak szánt levelet.

„Egy olyan Londonba.” Milyenbe is? Ez volt az első rész, azaz Ritchie választásának döntő pontja. Történetünk idején még tíz év van hátra Viktória királyné uralkodásából, s majd’ negyven Arthur Conan Doyle életéből (épp most költözik vissza „ebbe” a Londonba Bécsből), de Charles Dickens már kicsivel több mint húsz esztendeje halott. Mindezt azért sem árt tisztázni, mert a viktoriánus London ábrázolása – amin egy jó ideje már a fél világ szórakoztatóipari mozija töri magát; nincs is ennél divatosabb játéktér, de tényleg –, nos, az sokkal inkább Dickensé, mint bárki másé, jelen esetben Conan Doyle-é.

Guy Ritchie világéletében magabiztos trendlovag volt, s noha sok mindent a szemére vethetünk, a hangulatteremtő erő hiányát semmiképpen sem. Ilyenformán a 19. századi Londonba helyezni soros sztoriját teljesen logikus lépés, szerves folytatása – legjobb – a mai metropolisban játszódó történeteinek, legígéretesebb pályaszakaszának (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff). Azt persze nem mondanám ennyire szerencsésnek, hogy a második részbe egy komplett cigánytábort elhurcolt magával a Blöffből (nem véletlenül: Párizsba), de azért érthető, hisz’ azt szerették nagyon a népek, alig is tűnt fel bárkinek, hogy Brad Pitt mennyire szétjátszotta az egészet – noha Downey Jr. mostani parádézását látva gyógyíthatatlan direktori vajszívre is gyanakodhatunk. Ugyanakkor legyünk őszinték: Ritchie Dickensre nemigen vállalkozhatott volna.

Ilyenformán egy kitűnő választásból született, igényesen kivitelezett, lendületes marhaság, egy szerfelett szabad adaptáció folytatásában érezhetjük most a jó tanuló azon kétirányú igyekezetét, hogy egyfelől benne maradjon a stílben, másfelől új vonásokkal gazdagítsa azt. Így találhatott rá a rendező arra a távolról sem elhanyagolható tényre, miszerint Conan Doyle művészetére bizony komoly hatással volt Verne Gyula (is) – érzésem szerint Ritchie a Wikipédiánál nem ment messzebbre az információ megszerzéséért. Ilyenformán jelen film vesz egy irányt a Vadiúj vadnyugat, vagy a nemrég látott 3D-s Három testőr felé – ezek korai előzményeire nem gyanakszunk. Szögezzük le gyorsan, ez is príma ötlet (ha nem is túl eredeti).

Ám hogy Az utolsó eset című 1893-as, betetőző igényű Conan Doyle-műből elrugaszkodó, egészen pontosan abba belezuhanó Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték mindennek ellenére teljesen érdektelen film lett, az elsősorban forgatókönyvírói gyengéknek tudható be. Ez a baja Ritchie-nek jó ideje, legalább a Blöff óta.