A bérgyilkosnak magát kell lelőnie

Nem tudom, más hogy van vele, de én már nagyon rég vágyom egy jó sci-fire. Az emlékmás enyhén szólva is félresikerült felújítása csak növelte a kínzó hiányt. Talán a Tom Cruise-féle Különvéleményig kellene visszaszaladnom, hogy olyan tudományos-fantasztikus mű jusson az eszembe, amelyen el is töprengtem kissé. Igaz, azt még Spielberg rendezte tíz évvel ezelőtt. Most a sci-fiben nem túl tapasztalt rendező-forgatókönyvíróra, Rian Johnsonra várt a feladat, hogy az ínségnek vége szakadjon.

A jó sci-fi ugyanis mindig utópia, szárnyaló kreativitás és mérnöki tervezés. A jelen problémáit nagyítja fel és tolja a jövőbe, egyszerre nyűgöz le és riaszt el. A jövő gyilkosa, bár láthatóan nem az agyatlan akcióra helyezi a hangsúlyt, mégsem az agyunkat, hanem a szívünket veszi célba: hosszú és lagymatag párbeszédeivel a drámát próbálja felerősíteni, ha az nem fulladna könnyes unalomba.

Történik, hogy a közeli jövő bérgyilkosai a távoli jövő gengsztereinek dolgoznak. Azok küldenek vissza az időgép segítségével túl kellemetlenné vált "ügyfeleket", hogy a bérgyilkos az előre megbeszélt helyen és időben egyszerűen lepuffantsa. A távoli jövőben ugyanis már nagyon nehéz észrevétlenül megszabadulni a hulláktól. A "szolgálat" vége akkor kezdődik el, amikor a bérgyilkosnak egy napon magát kell lelőnie. A delikvensnek ezután még 30 éve van, hogy a fizetségét elköltse, és a kör végleg bezáruljon.

Az ötlet leírva sem rossz, a vásznon is csak akkor kezd elszabadulni a film, amikor a sci-fivel feldobott maffiatörténet éles fordulattal családi drámává próbál átalakulni, némi mutánsügyi, x-menes keverccsel megáldva. Régi szabály különben az, hogy kisfiúval és kutyával csínján kell bánni a vásznon, mert hamar ellenőrizhetetlenné válhat minden. S bár a tízéves Pierce Gagnon igencsak megtanult csúnyán nézni, a rárakott dramaturgiai terheket mégsem bírja el, hiába pakolnak köré horroros trükköket, ettől még nem látjuk meg benne a jövő kulcsszereplőjét.

Nem segít az sem, hogy alig ismerjük fel a főszereplő Joseph Gordon-Levittet, mert arcát idősebb "énjéhez", Bruce Willishez közelítették, aki most sem próbál különösebb színészi teljesítményt csempészni méregdrága rutinjába. De a hölgyek sem remekelnek, Emily Blunt inkább szürke, mint érző szívű anya, Piper Perabo pedig levetkőzve sem marad emlékezetes. Mintha minden és mindenki eldöntötte volna, hogy nem most fog megszakadni a nagy igyekezettől, inkább csak letudja valahogy. Abból baj nem lehet.

És ez a valahogy rá is nyomja a bélyegét a filmre, amely nem tudja kitépni magát a középszer halálos öleléséből, pedig többször is nekifut, rángatja az időparadoxon szálait, dolgozik, majd megfeszül, de az önálló gondolatok és fordulatok előtt mindig megtorpan. El is megy erre majdhogynem két óra, s a kezdeti feszültség javarészt elpárolog, hogy a kukoricatáblás végkifejletre már ne is maradjon belőle csak egy kesernyés, fáradt mosoly, mert a föld felett lebegő kukoricacsutkák és színészek között bizony nehéz felfedezni a katarzis ígéretét. Legfeljebb valami halvány, erőtlen délibábot. Persze a komolytalanság már ott elkezdődik, hogy valamiféle freudiánus okból kifolyólag mindenkinek egy számmal nagyobb mordálya van, mint kellene. Nem is nagyon bírják megtartani...

És akkor jön a szokásos fordulat, hogy igenis több volt ebben a filmben, és jó lett volna még olyan arcokat látni, mint Jeff Daniels, aki a legmegnyugtatóbb hangú maffiafőnökök egyike. Ennél többet viszont a legnagyobb jóakarattal sem jegyezhetünk fel.