A boldogtalanság csodája

A boldogság egy kaptafára készül, ugyanazon alapanyagokból, míg a boldogtalanság egyedi, szerteágazó, izgalmas. Ezt Tolsztoj már az Anna Karenina elején leszögezi, majd a regénynyel támasztja alá a jól hangzó tételt. Hiszen tudja: ez esetben a hiány jóval beszédesebb a tunya többletnél, a boldogtalanságban, akár borostyánkőben a dermedt bogár, ott fénylik valami a boldogság titkából. Joe Wright új filmjében kicsit másként teszi fel a kérdést: vajon felépíthető az életünk néhány emlékezetes pillanatra? A kérdés némiképp mulatságos lehet a mai néző számára, hiszen jelenlegi életünk több ezer pillanatra épül, szilánkos és atomizált, melyben gyakorta egyik pillanat kioltja a másikat, de jön helyette száz és száz újabb. És akkor itt van ez a régimódi történet, régimódi ritmus, melyben a szereplők éveket képesek várni egymásra ugyanolyan intenzitással, miközben mi már a popcornos sorban morgunk, ha két ember áll előttünk.

Sosem volt ennyire időszerűtlen egy kérdésfölvetés. Aztán mégis történik valami. Wright ugyanis elvarázsol bennünket. Először is azzal, hogy amikor elégedetten dőlnénk hátra, hogy innen már a giccs, a boldogtalanság cukros és időtlen szabályai szerint történnek majd a dolgok, mindig közbejön valami, ami felráz, újra és újra kizökkent. Egyetlen dramaturgiai trükkel (előbb látjuk a 13 éves Briony szemével a látszatot/fikciót, s csak utána a valóságot) nemcsak előítéleteinktől szabadít meg, hanem olyan mélységet is becsempész a filmbe, mint amilyenre a Titanic minden adottsága ellenére sem volt képes. Főként, hogy egy rendezői bravúrral a trükköt - kicsit másként - a végkifejletben is beveti. Úgy mosódik itt össze a feloldó és regényes fikció a valóság egyszerű matematikájával, hogy a végeredmény csak mellbevágó lehet.

A Vágy és vezeklés emlékezetes film. Emlékezetes, ahogy a gyermeki ártatlanságot öszszekeveri a zsigerekben rejtőző kegyetlenséggel, és ehhez Saoirse Ronan segítségével méltó partnerre lel, hiszen a fiatal színésznő olyan hűvös és pontos, akár egy jégcsákány. Emlékezetes, ahogy Dario Marianelli a zajokat (pl. az írógép kattogását) beépíti a zenébe, mint ahogy a fikció/hazugság, egy fiatal lány regényes fantáziája is egyre jobban átveszi a hatalmat a valóság felett. Emlékezetes James McAvoy játéka is, aki egyre-másra bukkan fel emlékezetes filmekben, legutóbb Az utolsó skót királyban. Emlékezetes az a bravúros kameramozgás, amely egyetlen hosszú snittben mutatja be a dunkerque-i fövenyre kiszorított háromszázezer szövetséges katonát, a remény és reménytelenség finom elegyét. Ezek együttese teszi, hogy a Vágy és vezeklés sokáig kering majd bennünk, mint egy illat az ablaktalan házban, mint egy nem túl jó étel utóíze, amellyel lassan-lassan mégis megbarátkozunk. Pedig Wright a bűn után a feloldás kegyelmét is megosztja velünk. Megbocsátunk, mégha ezzel nem is lesz könnyebb. A keserűség, a boldogtalanság csodája ennél makacsabb jótétemény.