A brit fővárosról már régóta tudjuk, hogy több európai és keleti nemzetiség is otthonra lelt benne. Az, hogy ezt a multikulti adottságot már többen meglovagolták Damien O’Donnell Kelet az keletjén keresztül egészen Guy Richie filmjeiig, eddig is ismert volt. A bolgárok azonban megelőzték, hogy a Borathoz hasonló szatírát, vagy valami gengsztereposzt forgassanak róluk, ezért Dimitar Mitovszki rendező személyesen költözött a szigetországba, hogy ledirigáljon egy kis blődlit. Kár, hogy a film alapjául szolgáló regény kicsit mélyebb volt.
A Londoni küldetés első látásra kellemes vígjátéknak tűnik. A moziból kijövet sem marad hiányérzetünk, hiszen a több mint másfél óra alatt kapunk fergeteges (a befejező bankett) és fekete (kacsagyilkolás) humort is úgy, hogy még a keserédes befejezés sem csorbít a hangulatunkon. Nem is gondolunk arra, hogy valami komolyabb mögöttes darab bújna meg ebben a filmben. Pedig az azonos című könyveredetit szerző Alek Popov nem azért hazájának egyik legsikeresebb írója, mert csak vaskos humorral tudja teleróni lapjait, hanem mert finom iróniával, az ostoba rácsodálkozás abszurditásával képes történelmet írni, politikát kritizálni. A magyarul 2001-ben megjelent Londoni küldetés nemcsak gegeket, de a metaelbeszélő fricskáját is felhasználja, a filmben ez csak az elején és végén megjelenő ügyetlen narrátorhangban érződik.
A könyv – és a film – hősei is hétköznapi, utcaszéli figurák, akiknek már mozgásterülete is (sznob, arisztokrata kör) lehetetlennek tűnik. A rendszerváltás harsányan kikacagott motívuma azonban a filmben csak pöffeszkedő politikai amatőrizmusként jelenik meg, amelyben a politikusok, mint ostoba kiskirályok majmolják a nyugati felsőbb kört, amely szintén degeneráltak tömkelegéből áll. Nevethetünk is rajta, hiszen ez nálunk, Kelet-Európában megszokott, afféle nemzetiségi sztereotípiaként ragadt a posztkommunista országokra, nem is véletlenül. A film nem is lép túl ezen, sokkal inkább felhasználja, humorába oltja, csak hogy közben kacaghassunk magunkon. S mivel ezt önfeledten meg is tudjuk tenni, ebből a szempontból remek darab a Londoni küldetés.
A produkciós cégek beszállásával valószínűleg egyenes arányban csökkent a balkáni jelleg, annyira, hogy végül a bolgár-magyar-svéd-angol-macedón összefogással legyártott mozi leginkább az amerikaias klisékre épít. A film több történetágat megmozgat, de leginkább a csempészés és a mutyizás elosztó-központjaként funkcionáló londoni bolgár nagykövetségre érkező új diplomata, Varadin "küldetésére" koncentrál. Ez nem más, mint a hiú és buta bolgár first lady presztízsbankettjének lebonyolítása a királynővel. Ám a követség kollégái inkább esetlen lúzerek, félig alvilági figurák, akik igazából alig tudnak valamit véghezvinni. Az ő csetlés-botlásaikból állnak össze a legjobban kivitelezett gegek is.
Mitovszki filmje igazából három főszálból áll, amihez több kis humorbonbon is csatlakozik (például a román külügyminiszter esete). Ez a három szál a látszat ellenére csak alig-alig ér össze. Az első Varadin szála, akit gyengéd érzelmek fűznek Kátyjához, a diáklány-inkognitó mögé bújó takarító-sztriptíztáncosnőhöz. A friss nagykövet mindent megtesz, hogy összehozza kelekótya csapatát és az ünnepséget. A kékvérű londoni arisztokráciával ismerkedve szerez tudomást egy közvetítő cégről, akik „magas körök” rendezvényeit bonyolítják. Gyorsan meg is rendeli tőlük a horribilis összegű estélyt, nem sejtve, hogy valójában egy szex-cégről van szó. Mikor minderre fény derül, már késő, az átverést meg kell rendezni, ráadásul úgy, hogy az elnökné kedvenc nemzeti tánccsoportját és egy piromán művész előadását is bele kell építeni a show-ba. A második szál Kátyjáé, aki a vetkőzőiparból avanzsál Diana-hasonmássá, szinte csak sodródik színielőadásai és a degenerált nemesek között.
A film harmadik csapása a nagykövetségi portás-szakács-kacsavadász Koszta karaktere, aki barátjával seftelve elrabolja a királyi kacsapopuláció egy részét, hogy valamelyik közeli nációnak (orosz, szerb, zsidó étteremnek) eladja. Ám az angol zsaruk a kacsába erősített nyomkövetővel gyanút fognak és lassan-lassan a követség kapujáig érnek. E három történeti szál csak lazán kapcsolódik egymáshoz, ráadásul néha az az érzésünk, mintha csak a sztori bonyolítása miatt, a poénok sűrítése érdekében lettek volna hozzácsapva a fősodorhoz. Pedig nem, hiszen Kátyja szála nyilván a nemesi gúny, Kosztáé az emigráns gengsztervilág, Varadiné pedig a nagypolitika szatírája lett volna. Ezen szálak a regény pontos adaptálása miatt kerülhettek a forgatókönyvbe, ám ami az irodalomban ironikus fragmentumokban is működik, nem biztos, hogy egy kommersz vígjáték dramaturgiájában is megállja a helyét.
Az, hogy a film mégis működőképes és hiányosságait meg lehet neki bocsájtani, valószínűleg a videoklip-rendező Mitovszkinak köszönhető. Még annak ellenére is, hogy a történet első felében érezhető a kelet-európában készült amerikaias vígjátékíz bizonytalan kezelése. A színészi játék, a kamerakezelés, a dramaturgia is a jellemkomikumok alá rendelődik. A Fekete-tenger menti lúzer kavalkád politikai iróniájának találkozása a whisky-t fogyasztó Csatorna-parti abszurddal előnyösen sikerült, és ez talán a legnagyobb érdeme is ennek a komédiának. A Varadint alakító Julian Vergov elegánsan pozőr játéka és a Kosztát megformáló kabaré-showmester, Ljubomir Nejikov alakítása mégis kiemelkedik a többiek bohóckodásából. Nenad Boroevics kamerája szintén ügyesen ráérzett az amerikai stílus képi kivitelezésére; zenehasználatában szintén nem üt el tengerentúli társaitól a film, rengeteg (nem bolgár) sláger és tempós dallam sodorja előre.
A Londoni küldetés tehát nem okoz csalódást a vígjátékra áhítozó popcorn-mozizóknak. Ezt bizonyíthatja az is, hogy kis hazájában olyan amerikai blockbustereket sikerült maga mögé utasítania, mint az Avatar. Kár, hogy a nagy felhajtásban az adaptált regény szatirikus hangulata csak felületesen maradt meg – de így legalább arra késztetheti a nézőt, hogy kezébe vegye Popov regényét. Erre, és egy felejthető jó mulatságra mindenképpen alkalmas ez a mozi.
