A Bourne-hagyaték

   zene: James Newton Howard
   vezényel: Pete Anthony, Blake Neely
   kiadás éve: 2012
   kiadó: Varése Sarabande
   játékidő: 63:33

 

     Jason Bourne alakját Robert Ludlum amerikai író teremtette meg az 1980-ban megjelent, "A Bourne-rejtély" című regényében. A karakter és a könyv gyors népszerűségre tett szert, így a folytatásai sem maradtak el. Ludlum összesen további két részt írt még meg, majd az ő stílusát felhasználva Eric Van Lustbader folytatta tovább a Bourne-történeteket. A filmvilág is hamarosan felfigyelt az izgalmas művekre, első adaptációjuk már 1988-ban el is készült Richard Chamberlain főszereplésével, ám ekkor még csak tévés verzió formájában. A nagy mozifilm elkészülte viszont sokáig húzódott, s végül csak 2002-ben került mozikba az első könyv adaptációja. Doug Liman rendező az akkor divatos látványos akciófilmek helyett egy európai krimik ihlette újszerű és friss mozit rakott le az asztalra. A főszerepre Matt Damont szemelték ki, aki igen jó választásnak bizonyult, hiszen személye lett a széria motorja. A második és a harmadik Ludlum-regényt már Paul Greengrass vitte vászonra, az ő érkezésével pedig egy új szintre is emelkedett az amnéziás titkos ügynök kálváriáját bemutató történetfolyam.
     A harmadik résszel úgy tűnt, befejeződik a Bourne-széria, ám az óriási bevételt hozó karakterét a stúdió nem akarta elengedni, annak ellenére sem, hogy Matt Damon és Paul Greengrass is kijelentette, nem kívánnak több Bourne-mozin dolgozni. A folytatás alapját Eric Van Lustbader 2004-ben megjelent, a filmmel azonos című regénye képezte, azonban az alapot itt szó szerint kell értelmezni, ugyanis amit erre ráhúztak, annak nagyjából nincs nyoma Lustbader művében. Mivel Damon ki akart maradni a folytatásból, így a producereknek két lehetőségük volt: vagy pótolják őt és mással játszatják el Jason karakterét, vagy teljesen kihagyják a múltját kereső kémet. Végül az utóbbi mellett döntöttek, így hiába volt a regény főszereplője Bourne, a forgatókönyvbe ő már nem került bele. "A Bourne-hagyaték" esetében így a főszerepet már Jeremy Renner játssza, rendezőnek pedig a korábbi részek forgatókönyvíróját, Tony Gilroyt szemelték ki, aki olyan filmekkel bizonyította már korábban, hogy ért a bonyolult, szövevényes történetekhez, mint a "Michael Clayton" és a "Kettős játék". Jason Bourne karakterét ugyan teljesen ki is hagyták a történetből, ám említés szintjén, hogy mégiscsak legyen a történésnek valami köze a film címéhez, felbukkan több helyen is.

     Gilroy és testvére a negyedik részt Aaron Cross ügynökre (Renner) építették fel, aki ha nem is egy Bourne, de azért elég érdekes karakter lett. Mivel a harmadik epizódban sok mindenről fellibbent a fátyol, így felmerült a kérdés, hogy mivel fokozzák a rejtélyt, végül a két író úgy döntött, hogy egy még nagyobb összeesküvést építenek fel, és sokkal mélyebbre hatolnak az elit gyilkosokat mozgató szervezet működésében. Ezzel az ötlettel pedig sikerült elérni, hogy úgy kapunk Bourne-filmet, hogy voltaképpen egy teljesen másik történetszál alapjait rakták le. Azonban a fogadtatás egyáltalán nem volt annyira kedvező, mint várni lehetett, így ez az alternatív, spin-off-szerű történetszál valószínűleg a jövőben nem fog egy újabb folytatás képében testet ölteni. "A Bourne-hagyaték" elődeihez hasonlóan egy nagy utazásra invitálja a nézőt. Most olyan helyszínek kerültek a történetbe, mint Alaszka, Manila vagy New York. A korábbi részekhez való kapcsolódás erősítéseként több régi szereplő is felbukkan (David Strathairn, Joan Allen, Scott Glenn), ám a főszerepeket tekintve nagy megújulás volt, hiszen Edward Norton az új főgonosz, a Bourne-pótló ügynökkel menekülő hölgy pedig itt Rachel Weisz lett.

     A zeneszerzői posztra a rendező két korábbi filmjén is dolgozó James Newton Howard került, aki azt a feladatot kapta, hogy John Powell stílusát, és az első három részben lerakott zenei alapokat felhasználva alkossa meg az új rész aláfestését. Noha Howard napjaink egyik legjobb zeneszerzője, de ebben a feladatban érezhetően nem talált fogódzót, mivel sem a Powelltől átvett elemek, sem pedig a saját koncepciója nem eredményezett az első három epizód remek akciózenéjéhez hasonló muzsikát. Howard gyakorlatilag tartózkodott bárminemű téma alkalmazásától, így a score-ban semmi kapaszkodó nincs, ami minimálisan segítené a hallgatót a hallottak értelmezésében. Az eredeti főtémaszerűség, a korábbi zenékben fafúvósokon gyakorta megszólaló dallam nyitja ezt az albumot is ("Legacy"), s a továbbiakban is felbukkan, de csak nagyon minimálisan, és csupán azért lehet felfigyelni rá, mert már Powell bejáratta az előző felvonásokban. Howard - elődjéhez hasonlóan - az elektronikát a szimfonikusokkal vegyítő koncepciót követte, és bár már megmutatta más műveiben, hogy e téren sem utolsó az, amire képes, ám ebben a score-ban sajnos kisebbfajta katasztrófa lett a két stílus keverése. Ráadásul ő szintén megpróbálkozott arabos zenei elemekkel is, de szerencsére itt kellő önmérsékletet tanúsított, így nem kell sokáig szenvedni ezen részekkel.
     Míg Powell munkáinak volt egyedisége, addig Howard muzsikájának egyik legnagyobb hátránya, hogy a szerző egy jellegtelen hangfolyamot hozott létre, aminek sem karaktere, sem sajátossága nincs. Ebből aztán adódik a kérdés, hogy mennyi lehet ebből Howard munkája, és mennyi a körülötte is feltűnt kisegítők alkotása, lévén annyira semmi koherencia nincs ebben a zenében, hogy elképzelhető: rengeteg ember hozhatta össze. Már a 2010-es "Salt ügynök" muzsikájánál is komoly problémák mutatkoztak Howard akciózenei stílusával, és e téren fejlődni azóta sem tudott, ráadásul sok mindenben komoly hasonlóság mutatkozik a két aláfestés között. Nagyjából úgy, mint ha a "Salt ügynök"-be minőségi okokból be nem fért darabok kerültek volna a negyedik Bourne-mozihoz felhasználásra.

     Powell osztinátóiból is merített Howard, erre ugyanakkor példát szintén csak egy-két tételben hallhatunk (például: "High Powered Rifle"), mivel valamiért a tisztán Bourne-zenés elemeket igyekezett kerülni a szerző, és inkább saját értelmezésében tálalta mindezt. A "Manila Lab" dübörgő basszusai és a népzenei hangulat behozása szintén Powellt idézik, a magas tartományokban, tempósan visító hegedű ismét az előd koncepciójának követését jelentik, egyedül a nagyon-nagyon szerényen bevetett dubsteppel hozott be valami apró újdonságot a szerző, de ezt is inkább csak azért írom, hogy valami kis pozitívumot kaparjak össze a zenéről. Az elektromos gitár bevetése is erősen Powell munkájának alapjait hozza vissza, de annyira óvatosan, lopva, hogy még véletlenül sem lehet jó a végeredmény. Olyan tételekben halljuk mindezt, mint a "You Belong Here" vagy a "Program Shutdown" - ez utóbbiban a "Véres gyémánt" zenéje is megidéződik, ami nem is lett volna egy rossz irány, de többet ezzel a korábbi muzsikájával párhuzamba állítható tételt már nem hallunk.
     A score egy része ambientes, elektronikus zenei merengés, ezen tételek ("Wolves and Sick Ric", "Cognitive Degrade", "Viralled Out") egyik előnye, hogy egy kis megnyugvást hoznak a nagy zenei zakatolásba, de annyira elütnek az album többi részétől, mint ha Mozart valamely szimfóniájának tétele csendülne fel egy Zámbó Krisztián-albumon. Néhány akciótrack ráadásul különösen bosszantó, mivel leginkább az egyre lejjebb kerülő Harry Gregson-Williams nehezen befogadható kompozícióit idézik ("Doctor of What?", "Wolf Attack", és a sor sajnos még bőven folytatható is). Szintén az említett kolléga munkásságával rokoníthatók azon elektroszimfonikus tételek, melyeket „csodás” torzításokkal díszítgetett Howard ("Aaron in Chicago", "Flight 167", "17 Hour Head Start"). Csupán pár hangulatos, izgalmas track emelhető ki az albumról, bár ezek is inkább csak részleteikben jók, és ez a jelző is mindössze a CD-n szereplő társaikhoz mérve állja meg a helyét, más zenében nem igazán figyelnénk fel ezekre ("Aaron Run!", "Simon Ross", "Magsaysay Suite").

     James Newton Howard látványosan nagyot bukott eme score-ral, mely ugyan a film alatt el-elcsordogál, de önmagában már felszínre kerülnek a súlyos hibák. Powell akciózenei kreativitását, progresszivitását meg sem tudta közelíteni, ami annak a fényében tényleg érthetetlen, hogy érezhetően az volt a cél, hogy az előd stílusát valamiképpen lemásolja, feldolgozza. Témamentessége, követhetetlensége és unalmassága Howard egyik leggyengébb muzsikájává teszi a negyedik Bourne-mozi score-ját. Mindebből pedig talán kijelenthető: az akciófilm műfaja nem az, melyben otthonosan mozogna, hiszen a "Zöld Lámpás" és a "Salt ügynök" esetében is hasonlóan alulmúlta önmagát, pedig hát "A szökevény" és a "Waterworld - Vízivilág" komponistájáról beszélünk.