A dadogós és az ausztrál

Egy beszédei elmondására képtelen király és egy képesítés nélküli ausztrál logopédus. Furcsa párosítás, de hatásos. A király beszéde az utóbbi évek egyik legjobban sikerült történelmi tablója.

Tizenkét Oscar-jelölés már jelenthet valamit. Igaz ugyan, hogy az Avatar tavalyi kilenc jelölése sokkal inkább szólt Cameronnak és káprázatos 3D-világának, mintsem a film egyéb területeken mutatott érdemeinek (a technikai díjakon kívül nem is gyűjtött be fontosabb elismerést), A király beszéde esetében viszont a megtekintés után aligha vitatjuk majd egyik jelölés jogosságát sem.

Európa aktuális történelmi filmje VI. György (Colin Firth) 'Bertie' brit király portréját porolja le, és mutatja be a beszédhibás uralkodó dadogásával vívott fáradtságos küzdelmeit. A segítség a Harley Streetről érkezik Lionel Logue (Geoffrey Rush) ausztrál logopédus személyében, aki amellett, hogy speciális módszereivel igyekszik kigyógyítani Bertiet reménytelennek tűnő dadogásából, idővel a király bizalmasa és legjobb barátja lesz. A film kettejük hullámvölgyeken átívelő humoros-bizarr kapcsolatát mutatja be a trónöröklés és a II. világháború kirobbanásának sötét pillanataiban, mely történelmi esemény betetőzéseképp a király köteles egy rádióbeszédet intézni népéhez ezekben a nehéz időkben.

Bár a film körülbelül két év történéseit öleli fel, a király és logopédusa középpontba állításával az idő múlása szinte észrevétlen marad, a történet fő vonalává Bertie királlyá válása helyett Lionelhez fűződő kapcsolata válik. Foglalkozásaik során igazán kibontakozik VI. György jelleme, így például azt is megtudhatjuk, hogy a sűrű káromkodás feszült helyzetekben rendkívül hatásos görcsoldó eszköz lehet – no meg jó adag humorforrás a filmben. A kapcsolatukat egészen a sorsdöntő beszédig jellemző "fent és lentek" kiváló kibontakozási lehetőséget adnak a film műfajából adódó drámai jeleneteknek is, a tét mégiscsak Nagy-Britannia jövője. Érdekes ebből a szempontból a film szimbolizmusa is: mihelyt helyreáll a trónöröklés kérdése, a dadogás már a múlté, mintha a belső szorongásból eredeteztethető beszédhiba valamiféle rejtett összefüggésben állna a királyság jövendőbeli sorsával.

A király beszéde egy olyan érdekes személyiség portréja, akinek bensőséges története már királlyá koronázása pillanatában mozivászonra kívánkozott, bár ő maga ekkor még nem tudhatott róla. Az eddig nagyjából ismeretlen rendező, Tom Hooper impozáns szereplőgárdát hozott össze a filmhez, ami Colin Firth-szel és Geoffrey Rush-sal a képzeletbeli trónon csak azért nem gyűjtötte be az Oscar-jelölést mind a négy színészkategóriában, mert hiányzik belőle a női főszereplő (Helena Bonham Carter-t a legjobb női mellékszereplő kategóriában jelölték). Firth és Rush folyamatosan túllicitálják egymást alakításukban, az, hogy valamelyikük lejátszaná a vászonról a másikat egy pillanatra fel sem merülhet, kettejük különleges szimbiózisa elevenedik meg vásznon. A kamerakezelés csak tovább erősíti játékukat, a szokványos hollywoodi konvencióktól eltérő beállítások és megoldások a díszletekkel kiegészülve valami egészen sajátos atmoszférát teremtenek a filmnek.

Uralkodói portréból filmet csinálni sem rendezői, sem forgatókönyvírói szempontból nem számít könnyű feladatnak, ha az ember nem szeretné unalmas tablókkal elaltatni közönségét. VI. György nem vívott életre-halálra menő csatákat, nem fejeztetett le feleségeket, A király beszéde mégis képes volt szerencsétlen helyzetekben előjövő dadogásából egy kiváltképp értékes és felemelő filmdrámát varázsolni.