A klasszikus tündérmesék egymásba szövésére épülő Vadregény még a musicaleket kevésbé értékelők számára is izgalmas vállalkozás lehetne, ha a kínzással felérő második fele nem abban erősítene meg még inkább, mennyire félreértett alapanyag ma a népmese (legyen az a Grimm-fivérek gyűjtéséből való vagy más népé).
„Ha egy cipellőt felhúzva királyi házasságot köthetsz, de nem fér bele a lábad, nyisszantsd le a lábujjad vagy a sarkad, és mosolyogj, hátha nem buksz le.” Megint egy feleslegesen kegyetlen, kihagyható részlet vagy elavult, 21. századi életünkkel köszönőviszonyt sem ápoló fordulat, most épp a Hamupipőkéből – a gyerekeket agyonféltő anyák vagy a korszerű fanyalgók kórusa biztos így gondolja. Bár a plasztikai műtétek számát vagy lelki törést okozó párkapcsolati kompromisszumok listáját böngészve mégis úgy tűnik, meglehetősen modern, sőt kortalan a fenti jelenet. És hogy éppen egy mainstream musical (film) vállalja be végre, az érdekes feldolgozást sejtet. Aztán sajnos elérkezünk a második felvonás eseményeihez, és önmagába omlik mindaz, amit addig felépítettek.
James Lapine és Stephen Sondheim szerzőpáros musicaljét még 1987-ben mutatták be a Broadwayen, 2014-ben pedig Budapesten is színpadra állították. Rob Marshall (Chicago) adaptációja ugyan néhány apró részletben eltér az eredetitől, de ezek a módosítások nem befolyásolják a döntő benyomást. A mesék sűrű erdejében, ahol bármi megtörténhet (de leginkább a sorsdöntő és tanulságos találkozások szoktak), a Piroska és a farkas, a Hamupipőke, a Rapunzel és Az égig érő paszuly figurái és motivációi szövődnek egymásba. Ezt a szerzők megtoldották egy gyermektelen házaspárral, az előadás pedig számtalan témát érint a felnőtté válástól a szülő-gyermek kapcsolatokon keresztül a párválasztásig. A mesékhez kapcsolt személyiségfejlődési kérdések határozottan tudatos elemzői nézőponttal dolgoznak és összetett, izgalmas dramaturgiai ívben építik a cselekményt. A már említett szöveghűség nem merül ki az akár szóról-szóra idézett kulcsmondatokban, hanem bátran átemeli például a Piroska és a farkas szexuális áthallásait vagy a már említett véres részleteket is. Ahogy azonban később bebizonyosodik, ez a nagyon is működő, pszichoanalitikus megközelítés nem a szerzőpáros mély és értő meseismeretét tükrözi, hanem a híres/hírhedt mesekutató szaktekintély, Bruno Bettelheim koncepcióformáló hatását.
A felvállalt és termékeny inspiráció kimondottan erősíti a film első felét is. Az alkotók továbbá nagyon szép és egységes látványvilággal dolgoztak. A dramaturgián ugyan néha átüt a színpadi múlt, de mivel egy olyan filmről beszélünk, ahol a szereplők időről-időre dalra fakadnak, ennyi mesterkéltség még megbocsátható. Arról nem is beszélve, hogy a vágyakat, félelmeket és tanulságokat énekelve összegző színészek jó része A-kategóriás mozicsillag (Meryl Streep, Johnny Depp, Emily Blunt), akik igen tiszteletreméltóan saját maguk adják elő a dalbetéteket – ki profin, ki bájosan, ki jó adag öniróniával, ki irritálóan, de mindent összevéve egészen korrekt minőségben. Az már persze kicsit problémásabb, mikor a színész önmagát alakítja a szerepben, mint látjuk azt sokadjára is a saját manírjaiba vesző Depp esetében.
A kollektív happy endet elérve aztán elkezdődik egy, az eddigieknél revizionistább felütésű finálénak álcázott jelenetsor, ami sehogysem akar véget érni. Sőt kiderül, hogy ez még csak a film fele volt, és mire észbe kapunk, éppen otromba didaktikussággal készülnek lenyomni a torkunkon olyan „újszerű” gondolatokat, mint hogy szembe kell nézni a felelőtlen kívánságok következményeivel, vagy hogy az összefogásban micsoda erő lakozik. Szinte látni, ahogy Bettelheimet a sarokba vágva a két szerző (és nyomukban Marshall) felrikoltott, hogy ők most aztán helyreteszik a félrevezető, hamis ábrándokat tápláló meséket.
Igazából árulkodó, hogyan hullik szét a film a második felében. A korábbi dialógusokból durván kilógó, a nagy tanulságnak megágyazó, motiváció-árnyaló mondatok suta bárgyúsága is itt nyer magyarázatot. A több száz év és a generációk által lepárolt mesék hömpölygő erejével képtelen felvenni a versenyt egy felületesen okoskodó és fullasztóan erőltetett tanmese cselekménye. Itt nem az a probléma, hogy a szerzők a mesék szimpla feldolgozásán túlmutatva egyéb szervezőerővel is fel akarták turbózni a darabot, hanem az, hogy értelmezésük szegénységi bizonyítvány. Arra mutat rá ugyanis, hogy napjainkra sem ők, sem a közönség zöme nem ismer túl sok népmesét. Az ilyen archaikus történetek ugyanis messze nem állítják például, hogy minden Szőke Herceghez hozzá kell menni, de beszélnek arról, hogy hogyan lehet kiválasztani a jó párt, beszélnek aljas hercegekről éppúgy, mint proaktív hősnőkről – számtalan emberi kapcsolat, konfliktus, probléma és szimbolikus vagy gyakorlati megoldási modell jelenik meg bennük, csak elég sztorit kell ismerni hozzá. Így, mikor a film utolsó jelenetében arra figyelmeztetnek, hogy „vigyázz, mit mesélsz a gyermekednek”, a tanács éppen a lényeget veszíti szem elől. Hogy az ilyen Vadregények helyett inkább elég népmesét kell mesélni, olvasni. Sokfélét, és nem lesz gond.
