A forgatásról

A rendező, Christopher Nolan és operatőre, Wally Pfister, aki a Mementóban is alkotótársa volt, olyan fényképezési stílust alakított ki, amely visszaadja az alaszkai táj lélegzetelállító látványát, de mégsem vonja el a figyelmet a színészekről. "Azzal teremtettük meg az intimitás érzetét, hogy a kamera mindig a főszereplővel tartott, vele együtt mozgott. Ehhez hasonlóan forgattuk a Mementót is, tulajdonképpen az ott kidolgozott kompozíciós technikát alkalmaztuk az Álmatlanságnál - meséli Pfister. - A kamera mindig Will Dormerrel van, vagy előtte megy, vagy utána, vagy éppen az ő szemszögéből mutatja az eseményeket. Így a nézők vele együtt fedezik fel ezt a barátságtalan tájat, érzik, hogyan tűz be a fény az ablakon, amikor egyre kétségbeesettebben próbál elaludni."

A fény - különösen az Éjféli Napnak nevezett, időszakos alaszkai fényjelenség - fontos motívuma a filmnek. "Wallyval azt az érzést akartuk előidézni, hogy a fény állandóan, mindenütt jelen van - mondja Nolan -, mindenhová bekúszik, folyamatosan emlékeztet a veszélyre, a bűnre és arra, milyen rémisztő kiszolgáltatottnak lenni."

A világosság és a fény fontossága megjelent a díszletek kialakításában is. "A belsőket sötétben akartuk tartani, hogy kontrasztot képezzen a külsők erős, állandó napfényével. Na és a sötétebb színek jobban néznek ki filmen - teszi hozzá a díszlettervező, Nathan Crowley. - Zománcfestéket használtunk a díszletekhez, amely szétszórja a fényt a falakra, sőt még a sötétebb sarkokba is jut."
Az Álmatlanság forgatásának nagy része 2001 áprilisának közepétől június végéig tartott, ötvenhárom napon át. Hogy ilyen szokatlanul rövid idő alatt sikerült befejezni a forgatást, a stáb tehetségén kívül annak is köszönhető, hogy Nolan és Pfister nagyszerűen tudnak együtt dolgozni.

"Chrisszel a Mementó alatt kialakítottunk egy meglehetősen gyors munkaritmust - meséli Pfister, aki nemcsak vezető operatőr volt, hanem a kamerát is ő kezelte. - Fél szavakból is megértjük egymást. Pontosan tudom, Chris mit szeretne látni, ő pedig a végsőkig bízik bennem."

Együttműködésük kulcsa a bizalom - Nolannak gyakran vakon kell bíznia operatőrében, mert szereti onnan nézni a jelenetet, ahol a kamera van, közel a színészekhez, tehát nem monitoron követi az egyes akciókat. "Számomra érthetetlen szokás, hogy a rendezők többsége távol marad onnan, ahol a valódi akció zajlik, csak monitoron nézik, aztán visszapörgetik és újra megnézik - magyarázza Nolan. - Nem használok hagyományos monitort, és nem nézem vissza a snittet. A kamera mellett szeretek állni, és a saját szememmel látni, mit csinálnak a színészek, mert amikor majd hatalmasra felnagyítva látod őket a vetítővásznon, az sokkal jobban hasonlít arra, amit szabad szemmel látsz. Monitoron soha nem fogod ugyanazt látni."

Nolan egy kicsi, kézben tartható monitort használt, amin megnézhette, milyen képkivágást állított be Pfister. "Ez a technika nagy szabadságot adott, mert így ott lehettem a kamera mellett, szemtől szembe a színészekkel, tudtam velük beszélni arról, amit éppen csináltak, és hogy merre kéne elmozdulnia a jelenetnek - mondja Nolan, aki szereti hallgatni, ahogy a színészek próbálnak, és forgatáson nem szívesen használja a fejhallgatót sem. - Al Pacino, Robin Williams és Hilary Swank olyan színészek, akik rengeteget tudnak belesűríteni egy-egy finom gesztusba, egy rezdülésbe. A vágószobában ezekből a pillanatokból építkezünk, ezért mindent látnod kell már a forgatáson, hogy a vágásnál tudd kezelni az anyagot."

Hilary Swank elismerően nyilatkozott a rendező munkamódszeréről: "Christopher Nolan a szereplőkkel is, és az egész stábbal remekül dolgozott együtt. Minden percben jelen van, érezzük a figyelmét. Határozott elképzelése van arról, mit akar látni, de érdekli mások véleménye is."
"Christopher Nolan igazi vezéregyéniség - teszi hozzá Broderick Johnson. - A munkastílusa az egész stábnak energiát ad. Olyan összetartás és olyan bizalom alakul ki közte és a színészek között, ami általában csak hosszabb közös munkák után jellemző."

A film nyitó jelenetében egy repülőgép siklik egy gleccser felett. A fedélzeten Will Dormer nyomozó egy rendőrségi ügy aktáját tanulmányozza, társa, Hap Eckhart nézi, amint a gleccsert elhagyva a tengerpart fölé érnek. Végül egy gyár mellett landol a kis repülő, amelynek füstje mintha függönyt húzna a hegyek elé.

"Olyan látvánnyal akartuk indítani a filmet, ami hűen érzékelteti, mit láthat és mit érezhet két Los Angeles-i zsaru, aki először jár itt - mondja Nolan. - De el akartuk kerülni, hogy valamilyen hamis romantikát idézzünk fel Alaszka kapcsán. Ehelyett igyekeztünk megjeleníteni a természeti szépség és a modern ipari környezet ellentétét, amely az itt élő embereknek a mindennapi valóságot jelenti."
Több lehetséges helyszín megtekintése után Nolan és alkotótársai a Vancouvertől 40 percnyire fekvő Squamish nevű kisvárost választották. A szükséges helyszínek nagy részét itt készen találták: a rendőrőrsöt, a középiskolát, ahol Dormer az egyik gyanúsítottat kihallgatja, a két rendőr szállását. Az viszont komoly szervezési problémát jelentett, hogyan helyezzék el a stáb 160 tagját egy olyan kisvárosban, amelyben mindössze 500 ember él. Végül a városka lakóinak minden vendégszobájában filmesek laktak - csak a főszereplők, a fodrászok, sminkesek és a ruhások szálltak meg három bérelt jachton.