A Hammer szelleme

A legendás brit horrorfilm-stúdió, a Hammer Film Productions 2007-es feltámadása óta megkísérli a mai igényekhez igazítani egykori sikerreceptjét, és saját hagyományaihoz hű, mégis korszerű filmekkel továbbvinni a rendkívül patinás márkanevet. A vállalat legújabb darabja egyszerre regény-adaptáció és remake: A fekete ruhás nő Susan Hill viktoriánius kísértethistória újabb megfilmesítése, az 1989-es tévéfilmmel ellentétben azonban nagy hangsúlyt fektet a stúdióra jellemző, vintage-hangulatokban és míves megoldásokban gazdag képi világra, de a mostanság divatos sokk-horrorokkal is megpróbálja felvenni a versenyt.

A film a kettős célkitűzést egymásnak ellentmondó eszközökkel szeretné megvalósítani: miközben felvonultatja a gótikus szellemtörténetek összes műfaji kellékét és hatáselemét, a borzongást elsősorban az erőteljes ijesztgetésekkel és a manapság szinte kötelező twist-dramaturgiával kívánja elérni. Az alkotók több lényeges ponton eltérnek a regénytől, a főszereplőt tragikusabb jellemvonásokkal, az eseményeket újabb fordulatokkal gazdagítják, miközben a korábbi adaptáció tévéfilmes hangulatát egy sokkal stilizáltabb, cizellált képi világ váltja fel. Bár az esztétikus vizuális megoldásokra fogékony, illetve a szellemjárta ódon angol vidékekért rajongó nézőt bizonyosan elvarázsolják majd az ízlésesen tálalt képek – a rosszul kibontott történet, az elcsépelt fordulatok, már jól ismert klisék fantáziátlan újrafelhasználása miatt a film mégsem haladja meg a középszerű, biztonsági játékra törekvő kísértet-horrorok átlagos színvonalát. Az ódon házban ólálkodó gonosz szellem, a világtól elzárt angol falu halott gyermekeinek súlyos titka így nem üti meg a hasonló témát boncolgató Insidious színvonalát, és tulajdonképp nem több, mint a Más világ szép kivitelezésű, de kissé halovány utánérzése.

A mű beváltotta a hozzá fűzött pénzügyi reményeket, és igen tetszetős eredményeket ért el a mozipénztáraknál. A Hammer producerei természetesen semmit nem bíztak a véletlenre: a főszerepet a varázslótanonc súlyos árnyékától szabadulni próbáló Daniel Radcliffe-re osztották, míg a forgatókönyvet a képregény-tematikában és az összetettebb drámai történetekben is jártas Jane Goldman (Ha/ver, X-Men: Az elsők, Az adósság) jegyzi, a rendezői feladatokat pedig az erős első filmjével, az Eden Lake-el hírnevet szerzett James Watkins vállalhatta magára. Bár a direktor látható élvezettel festi fel a nyomasztó, ködös hangulatokat, és képes anélkül felidézni a klasszikus Hammer-atmoszférát, hogy az öniróniába fordulna, – a gyengécske alapanyaggal azonban ő sem tud mit kezdeni. Watkins már a külcsínt illetően is borotvaélen táncol, hiszen látványosan túlhúzott, mégis stílusos és hatásos díszletek közé helyezi a művet – finom arányérzéke a történetvezetést illetően sajnos cserbenhagyja. A döcögős és feleslegesen elnyújtott felvezetés után feszültségben bővelkedő, kellemes középrész következik, ekkor viszont a rendező ismét elvéti a horror műfajában kifejezetten kardinális ritmust, és egész egyszerűen túlfeszíti a húrt. Olyan sokáig rejtegeti előlünk a tulajdonképpeni sztorit, hogy mikor végül kénytelen lerántani a rejtélyről a leplet, egyúttal a ránk váró izgalmakkal is végez.

A láthatatlan kísértet mindig félelmetesebb, mint a látható, elvégre a hatásos sejtetések az emberi psziché félelmeiből merítik az erejüket – amiket ha megmagyaráznak, megmutatnak nekünk, rögtön megszelídülnek. A film utolsó harmadára a folyamatos fokozási kényszer végleg kiöli a sejtelmes borzongást (ami a tévéfilmben remekül működött), a rendező ezért erőszakos és durva ijesztgetésekbe kezd, de így szándékaival épp ellentétes hatásokat ér el. A titkok érdektelenné válnak, mi pedig kénytelen vagyunk rádöbbenni, hogy a nemes külcsín ellenére az alapanyag nem több, mint egy átlagos ponyva, amely kötelességtudóan, ám kissé unalmasan sorolja fel az angolszász kísértet-történetek bevett paneleit – és mindezen csak ront a forgatókönyvírói igyekezet. De nemcsak a dramaturgiával és a meglepetésekkel, magukkal a figurákkal is bajok vannak, és a lapos karaktereket a színészek sem tudják kellő élettel megtölteni. Bár Ciarán Hinds nyomokban képes feleleveníteni az ikonikus elődök (Christopher Lee, Peter Cushing) hűvös eleganciáját, a Potter-skatulyából szabadulni igyekvő Radcliffe hiteltelen a feleségét gyászoló, négyéves gyermekéért túlvilági lényekkel küzdő, szomorú ügyvéd szerepében. A fiatal sztár felemás teljesítménye így kísértetiesen egybecseng magával a végeredménnyel is: A fekete ruhás nő megidézi ugyan a Hammer stúdió szellemét, a lidérces illúziót azonban állandóan megzavarják a regény hiányosságai, és gyorsan kiismerhető, olcsó trükkök, amelyeken könnyedén átlát a közönség.