Doppelgänger – vagyis dupla, hasadt személyiség. E.T.A. Hoffmann is írt róla már, de Dosztojevszkij tette igazán ismertté. Jesse Eisenberg (Social Network – A közösségi háló, Szemfényvesztők) és Mia Wasikowska (Alice Csodaországban, Halhatatlan szeretők) főszereplésével került mozikba a Hasonmás (The Double) című, egészen sajátságos brit lélektani dráma, mely egzisztenciális thriller és pszichológiai fekete komédia is egyben...
Simon tipikus kisember. Szürke folt a tömegben, annyira szürke, mint maga a film egész színvilága. Igazi anti(fő)hős. Anyja elnyomja, a vágyott nő semmibe veszi, munkahelyén láthatatlan, élete egyhangú. Görbült tartása önmagában is egy folyamatos bocsánatkérés a puszta létezés miatt. Mindezek ellenére mocorog még benne némi akarat a változásra, és talán ez kreálja meg a benne élő totális ellenpólust: a hasonmást. Ez a „másik én” – akinek státusza mindvégig tisztázatlan marad, nem derül ki, hogy csak fiktív személyiség hasadás, képzelt szuperego vagy létező doppelgenger – mindenben ellentéte Simonnak. A pszichológia nyomasztás ott kerül a képbe és a gyomrunk tájékába, ahol a hasonmás elkezdi ellopni és élni a lúzer Simon életét.
Külön szólni kell a kivételes látványvilágról. A klausztrofobikus design hűen visszaadja a reális és szürreális határán egyensúlyozás fojtogató hangulatát, a sötét tónusú fényképezés pedig jó lehetőség arra, hogy megteremtse a bizonytalan kétkedés atmoszféráját. A retro-futurisztikus képeken olyan különc rendezők stílusjegyeit lehet felfedezni, mint Terry Gilliam vagy a Coen fivérek, ami csak azt bizonyítja, hogy a direktor méltó elődökön szocializálódott. A történet vége ugyan hagy némi kétkedő és hiányérzettel teli kérdőjelet maga után az emberben, de legalább tág teret hagy a saját értelmezések, konzekvenciák és mondanivalók széles skálája számára. A film jól funkcionál, mert nagyon sok kérdést vet fel az emberben. Ha vígjáték, úgy meglehetősen sötét régiókba vezet. Ha dráma, akkor egészen elfogadható, tipikusan angol fekete humorral játszik. Maga a hasadt tudatú, alternatív karakter igazi jutalomjáték lenne minden színész számára, hiszen brillírozni lehet a „jó” és a „rossz” teljes skáláján. Jesse Eisenberg önmagát múlja felül: félénken látens szociopata és mindenkin átgázoló gazember, tudatára ébredező egyén és gátlástalan személyiség tolvaj egy személyben. Játéka azt a kínos kényszerképzetet kelti a nézőben, hogy jobb lenne, ha néha szembejönne velünk ambiciózusabb önmagunk, és könyörtelenül könyöklő és törtető mentalitásával megvalósítaná azon álmainkat, melyeket saját pancserságunk és tehetetlenségünk révén nem tudtunk elérni.
Egy csipetnyi szürrealizmus, egy kevés feszültség, komikus és drámai elemek megfelelő elegye, és kész is van egy bizarr hangulatú, de emlékezetes és egyedi darab, mely biztató kezdet – és méltó referencia - a rendezőtől, Richard Ayoade-től. És bár a film zenéje leginkább dobhártyát sértő mechanikus effektekből áll, mely a szürke kafkai világ bürokratikus reménytelenségét nagyszerűen vizionálja, a főcímet mégis csak érdemes megjegyezni. (A Bricklake féle Don’t you mind óriási sláger mostanában, ennek az eredeti változata, egy briliáns blues verzió forog a trailer és a stáblista alatt, az 1940’-es évek Amerikájából, Son House előadásában.)
