A legjobb zenés doksik

Új zenés doksi kerül a mozikba az önismétlő Janis - A Janis Joplin-sztori címmel a legnagyobb bluesénekesnőről, és bár ritka az ilyen premier, a műfaj megannyi zseniális darabot kínál. Lássuk a kedvenceinket!

Amy - Az Amy Winehouse-sztori (2015)
Asif Kapadia dokumentumfilmje az idei Oscar-versenyben is esélyesnek számított, és meg is nyerte azt. A film Amy Winehouse tragikus életét korábban nem látott, archív felvételeken keresztül mutatja be, házi videók, és mobilfelvételek sora mutatja be az énekesnőt, kollégák, barátok és családtagok nyilatkoznak róla. Nem mutat hagyományos interjúhelyzeteket, de az archív felvételek mellett láthatjuk az énekesnő világhírű dalait és fellépéseit. Egészen kivételes előadásban csendül fel többek között a Rehab, a Back to Black, a Love Is a Losing Game és a You Know I'm No Good is. A film első alkalommal mutatja meg a világnak és rajongóknak az igazi Amy Winehouse-t – vagy legalábbis egy egész másikat, egy jóval összetettebb személyt, mint akit a bulvársajtóból megismerhettünk. A hatszoros Grammy-díjas észak-londoni lány 2011 júliusában alkoholmérgezésben halt meg, mindössze 27 évesen.

Buena Vista Social Club (1999)
Wim Wenders és Ry Cooder 20 éve ismerik egymást, hiszen Cooder a rendező olyan filmjeinek komponálta a zenéjét, mint a Párizs, Texas, vagy Az erőszak vége. Közös munkájuk során a zeneszerző gyakran lelkendezett kubai útjáról, ahol néhány öreg, feledésbe merült kubai muzsikussal készített felvételeket, ami Buena Vista Social Club címen jelent meg, több millió példányban kelt el és Grammy-díjat kapott.Amikor Cooder 1998 elején ismét Kubába utazott, útjára elkísérte egy kis forgatóstábbal Wenders is, aki megörökítette a zenészek munkáját a stúdióban és mindennapi életüket Havannában. A filmezés Amsterdamban folytatódott, ahol a zenészek két koncertet adtak, majd nyáron New York-ban végződött, a legendás Carneige Hall-beli diadalmas fellépésükkel. Wenders filmje egészen a legjobb dokumentumfilmnek szóló Oscar-jelölésig jutott, de sokkal nagyobb hasznot hozott azzal, hogy feltámasztotta néhány nagyon kedves idős zenész karrierjét.

Metallica: Some Kind of Monster (2004)

A Metallica furcsa kategóriába esik: ők a közönségkedvenc metálzenekar, az imidzsükre gondosan ügyelő, azt folyamatosan ápoló zenészek, akiket azok is bírnak, akik más metálzenét alig vagy soha nem hallgatnak, de ez szinte mindegy is, ha a filmet akarjuk méltatni. Joe Berlinger és Bruce Sinofsky munkája, amelyet sokan egyöntetűen a legjobb zenés doksik közé sorolnak, és amely az együttes 2003-as albuma, a St. Anger születését mutatja be, önmagában is tökéletesen élvezhető, és nem véletlen, hogy a Metallica tagjai többször is elmondták, hogy ma már sajnálják, hogy beleegyeztek a forgatásba. A film ugyanis szokatlan nyíltsággal ábrázolja az alkotó folyamat körüli konfliktusokat, bizonytalanságot és egyfajta megfelelési kényszert, ami a szupersztár státusszal együtt jár, valamint az együttes tagjainak különböző súlyú és jellegű szerepét. Metallica Through the Never címmel egyébként Antal Nimród is forgatott az együttessel koncertfilmet.

Rodriguez nyomában (2012)

A hatvanas évek végén két producer az egyik detroiti bárban felfigyelt egy zenészre, megfogták őket a szívhez szóló dalai, prófetikus szövegei. Készítettek vele egy albumot, ám kedvező fogadtatás ellenére a férfi eltűnt a homályban, a pletykák színpadi öngyilkosságról szóltak, a zenéje azonban eljutott a fajüldöző Dél-Afrikába, ahol két évtized alatt Rodriguez ikonná vált. Két dél-afrikai rajongója elhatározza, hogy kideríti, mi történt vele, és megdöbbentő felfedezésre jutnak. Bár témájáról és hőséről, Rodriguezről csak kevesen hallottak, a keserédes hangvételű film olyan kirobbanó szakmai- és közönségsiker lett, amire kevesen számítottak, és ennek csak kis része a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díj. Szomorú lábjegyzet azonban, hogy a film hihetetlenül tehetséges rendező/írója, Malik Bendjelloul két évvel a film bemutatása után, alig 36 évesen öngyilkos lett.

Joe Strummer - A jövő nincs megírva (2007)

Nem véletlenül született akár tucatnyi film is a sokak által minden idők legjobb – vagy legszimpatikusabb? – együtteséről, a The Clashről, mindegyik más nézőpontot és hangsúlyt választva, és nem könnyű közülük kiválasztani a legjobbat. A neves rockfilmes Julien Temple, akinek munkái önmagában megtöltenék ezt a listát - Szenny és düh, Glastonbury, stb. -  rendkívül igényesen fényképezett interjúk és rengeteg archív felvétel segítségével idézi fel Joe Strummer, a The Clash néhai frontemberének alakját, aki pályáját rádiós műsorvezetőként kezdte, majd a punkkorszak egyik vezető együttesének énekese lett, a nyolcvanas években pedig Jim Jarmusch, Alex Cox és Aki Kaurismaki filmjeiben is feltűnt. A 2002-ben elhunyt zenészről olyan hírességek beszélnek, mint Bono, Johnny Depp, Jim Jarmusch, Matt Dillon, John Cusack és Steve Buscemi.

20,000 nap a Földön (2014)

Nick Cave, a legendás alternatív rockzenész, költő, író és forgatókönyvíró szemével. A művész különleges utazásra invitál, a film életének egyetlen elképzelt napját mutatja be. A gyönyörűen fényképezett alkotásban összemosódik fikció és valóság, Cave képzelt és igazi élete, de természetesen feltűnnek benne állandó alkotótársai - zenekara, a Nick Cave & the Bad Seeds tagjai, vagy éppen Kylie Minogue és a színész Ray Winstone -, illetve néhány remekül sikerült koncertbe és a lemezfelvételbe is belepillanthatunk, és ez a bizonyos pontokon talán kissé modoros film igazi erőssége. A legutolsó album, a Push The Sky Away munkálatai közben készült 20,000 nap a Földön intim portrét fest az alkotófolyamatról, a művész önmagáról alkotott, felénk sugárzott, hol elvont, hol nagyon is valós képéről.

Dave Chappelle koncert (2005)  

Dave Chappelle, korunk egyik legjobb fekete komikusa elhatározza, hogy nagyszabású ingyenes „közösségi” rapkoncertet hoz össze Brooklyn utcáin – ez volna a címbéli bloc party, amit nem sikerült lefordítani – az előkészületeket és az eseményt pedig a francia Michel Gondry filmezi. A szervezés azonban korántsem egyszerű, ha olyan sztárokat kell egy napra és egy helyre összehozni, mint Keyshia Cole, Kanye West, Mos Def - aki azóta Yasiin Beynek nevezi magát, Erikah Badu, Dead Prez, a zseniális The Roots és The Fugees. A humoros pillanatokban bővelkedő folyamat, melynek során a koncert létrejön, egy nagyszabású parádéba torkollik. Gondry a ma már legendásnak számító 1973-as zenés dokumentumfilm, a Wattstax mintáját követve dolgozott, korántsem tartva be a műfaj szabályait, egészen játékos, eredeti művet hozva létre, és ne felejtsük, milyen hihetetlenül jó zenészeket láthatunk!

Nehéz minden jó zenés dokumentumfilmet felsorolni – mik a ti kedvenceitek?