Úgy tűnik, a hollywoodi ötletgyárosok és forgatókönyvírók bankszámlái túlságosan meggyarapodtak az utóbbi időkben, hiszen lustaságuk nyomai szemmel láthatóak: látványosan megcsappant az eredeti, saját ötletből készült filmek bemutatóinak száma. Vagy máshonnan nézve, az amerikai közízlés európai gyomornak kissé már emészthetetlen hősigénye kikövetelte egy újabb, más médián már szép kűröket futott hős álomgyári debütálását, és/vagy a legendás képregénykiadó, a Marvel Comics marketingstratégiája erősödött meg szembetűnően napjainkra. Ez a cég, pontosabban e cég "istállójába" tartozó tehetséges rajzolók és képregényalkotók teremtették és jelentették meg többek között az X-man, a Pókember, a Daredevil vagy Hulk figuráját, akik Hollywoodban immár 3D-s változatban az elmúlt évektől egészen napjainkig szinte kisajátítottak a fantasy-akció-kalandfilmek körén belül egy teljes alműfajt. Ezek az eredetileg kétdimenziós képregényhősök a kor digitális trükkgerjesztő készülékek teljes garmadájának bevetésével eddig soha nem látott látványzuhataggal kápráztatták el az ilyesfélékre kíváncsi mozilátogatókat, és utat nyitottak egy tőlük tökéletesen különböző, de azért a közönségnek nem teljesen ismeretlen hősnek, Frank Castle-nek.
Frank egy tökéletesen átlagos figura. Nélkülöz minden, más képregényfigurákra olyannyira jellemző szuperképességet, nem ugrál házak falán pók módjára, nem növeszt stresszhelyzetben irtózatos zöldszínű izmokat és nem pusztít el egyetlen tüzes tekintettel hadseregeket. Frank hús-vér ember, ha megütik, csontja törik és vérzik, ha belelőnek, a golyó lyukat üt a bőrén, ha családját gonosztevők elpusztítják, szörnyű bosszúra gerjed, de a szuperhős kollégáihoz hasonlóan, ő is rendet vág a rosszéletűek között. Cselekedeteit az igazság érvényrejuttatásának ősi ösztöne mozgatja, tettei erkölcsileg megkérdőjelezhetetlenek. Módszerei viszont ugyanolyanok, mint a gonoszoké, hiszen a rossz ellen hatékonyan harcolni csak a rossz eszközeivel lehet. A hatvanas-hetvenes évek mozivásznain sorra tűntek fel ilyen alakok, ilyen figura a nemrég elhunyt Charles Bronson bosszúvágyó építésze, Clint Eastwood Harry nevű mocskos zsaruja, de Robert De Niro taxisofőr-inkvizítora is éppúgy, mint a tipikusan amerikai western-hősök legnagyobb része.
Az ördögien gonosz, de természetesen teljesen legitim üzletembernek látszó Saint (John Travolta) által elpusztított családját megtorló Frank (Thomas Jane) története sok meglepetést nem tartogat. Azok számára sem, akik esetleg ismerték még képregényhős korából, bár a történet azért bonyolódott egy kicsit az eredeti story-hoz képest, sem azoknak, akik a fentebb említett bosszúvágyó hős-típusú filmeken nőttek fel, illetve ezeket kedvelik. Persze, technikailag minden korszerű, látványos, alapjaiban mégis minden ugyanaz. Klisék szépen gondosan egymásután varrva; a rendező Jonathan Hensleigh komoly akciófilm-specialista, ő jegyzi többek közt a Con Air, a Szikla, a Die Hard 3 forgatókönyvét, tulajdonképpen hibátlan a film, precíz, tökéletes mestermunka, feszes cselekményvezetés, bravúros akciójelenetek, műfajhoz mérten virtuóz színészi jelenlét, minden klappol, csupán az eredetiség hiányzik belőle teljes mértékben. Ám a bosszú-filmek dramaturgiája, hasonlatosan az őseredetként szolgáló görög sorstragédiákhoz, nem hagy sok improvizációs lehetőséget alkotóinak. Szikár, lineáris cselekmény, mindig egy szálra felfűzve: a hős, általában már abbahagyná a "hősködést", ám történik valami, ami visszakényszeríti a harcba, amit megvív, majd az elsősorban erkölcsi győzelem után vériszamosan megpihen. Minden bosszú-film ilyen, kedvelői ezt várják tőle, hogy ilyen legyen. Valószínűleg a mindenkiben munkáló igazság iránti vágy az, amiért megnézzük ezeket a filmeket, kell, hogy legalább a vásznon valaki bosszút álljon az őt ért sérelmekért, ezáltal talán bennünk is nő a mindennapi élethez szükséges harci kedv. Vagy éppen igazolja az élet sűrűjén való átlagosnál határozottabb átvágást. Kinek, hogy.
