A Micmacs több, mint valami Amelie 2

Sokan Amelie 2-ként értelmezik a framcia Jean-Pierre Jeunet legújabb filmjét, a Micmacs azonban több mint egy bájos mozi rosszul sikerült folytatása.

Jean-Pierre Jeunet-nek az Amelie csodálatos élete hozta meg a világhírt, Audrey Tautou mosolya repítette Amerikába, hogy aztán az Alien 4 mérsékelt sikere rávezesse, Európában a helye. Jeunet tett még egy kirándulást a (hozzá képest) mainstreambe a Hosszú jegyességgel, de aztán szerencsére visszatalált az egykori Delicatessen rendezőjéhez.

A Delicatessen a kilencvenes évek meghatározó moziélménye volt, olyan, ami a maga bizarr, groteszk és zseniálisan beteg világával újraélesztette a francia filmet, és táptalajt adott számtalan művészfilmes kísérletezésnek. Persze akkor még Jeunet-vel volt a képregényrajzoló Marc Caro, akivel az alternatív kannibálfilm után még mélyebbre ereszkedett a tudatalattiba, és 95-ben megcsinálták az Elveszett gyermekek városát, ami azóta is minden drogos mozi bibliája.

A két zseni útjai ezután szétváltak, de míg Carónak nem sikerült befutnia, Jeunet az előzményeknél jóval kommerszebb Amelie-vel átütötte a művész- és a közönségfilm közötti falakat. Az Amelie fontos és szép film, de jó látni, hogy Jeunet a népszerűséget legújabb filmjében mégis arra használta, hogy visszatérjen a gyökerekhez.

A Micmacs - (N)Agyban megy a kavarás; na, ezért körmös járna - ugyanis látványvilágában, ritmusában és karaktereiben egyértelműen a Delicatessen folytatása. A társadalmon kívül rekedt bohém, őrült, különleges kisebbség most is az esztelen gyilkolás ellen kel fel, csak ellenfelük jóval nagyobb, mint a Delicatessen hentese.

A Micmacs főhőse Bazil (Danny Boon), aki véletlenül golyót kap a fejébe, sorsáról pénzfeldobással döntenek a műtőben, és közben rájön, hogy őt majdnem az a fegyvergyártó cég ölte meg, mint az apját a háborúban. Miután elveszti videótékás állását és albérletét is, új családot talál egy szeméttelepen, az újrahasznosítás paradicsomában, ahol minden csavarnak megvan a helye, csak nem úgy, ahogy megszoktuk.

Jeunet zsenialitása Tambouille mama (Yolande Moreau) fura birodalmában és még furább lakóinak bemutatásában kapja a legnagyobb teret; az az imádni való vizuális elmebaj, ami csak Jeunet sajátja, itt ér csúcsára. Ha az ördög a részletekben lakik, akkor ez itt az ördög nappalija. Ez a pár perc egyszer legalább olyan kattintott lesz, mint a Delicatessen orgazmusos jelenete.

A frigóban lakó kígyónő (Julie Ferrier), a kongói etnográfusból lett alanyi költő (Omar Sy), az ágyúgolyó-rekorder törpe (Dominique Pinon), a szemétből barkácsoló steampunk mérnök (Michel Crémadés) és a mérőszalaggal a fejében született lány (Marie-Julie Baup) alkotta családban Bazil szinte már hétköznapi polgár, akinek csak annyi a különlegessége, hogy golyó van a fejében, és sírva fakad, ha a taposóaknák dicsőítését hallja. Ők néhányan - a széllelbélelt "hadsereg" - háborút indítanak két rivális fegyvergyáros ellen, akik olyan mohóak, hogy a rákot is lábastul eszik.

Jeunet háborúellenes meséjében azonban nemcsak a Delicatessen groteszk világa, hanem az Amelie történetvezetése, kedves humora és bájos ötletei is feltűnnek, na meg Nicolas Sarkozy, Chaplin és egy kicsit Adam Sandler is. 9/10.