A nagy privatizáció?

Vetítés után a toalettben: - Mi is volt ennek a filmnek a címe, A nagy privatizáció? ?Nem, A nagy kiárusítás. ?Ja, tényleg, hát teljesen elment tőle az életkedvem. Igen, nekem meg ettől a párbeszédtől. Végre itt egy normális dokumentumfilm a mozikban, nem holmi dagadt Michael Moore valóságshow, és ez a hála.

No mindegy, ez a film azért felkapott lesz bizonyos körökben: lesz aki igényessége, humora és mélysége miatt kedveli majd, és lesz aki Magyarország aktuálpolitikai szellentései miatt tűzi majd zászlajára. Ez biz a kedves nézők dolga, de foglalkozni nemcsak hogy kell vele, hanem érdemes is, legalább arra az időre, amíg a mozi sötétjében ledobjuk magunkról a közöny köpönyegét, igen amit majd megint felvehetünk, ha világos lesz, nehogy sérüljünk és depresszióba essünk.

Négy helyszín, négy problémakör, amit a kiárusításokat gerjesztő Világbank és a Nemzetközi Monetáris Alap valamint a Nobel-díjas Joseph Stiglitz kommentál és ellenpontoz. Florian Opitz globálisan kezeli a privatizáció jelenségét, hiteles ábrázolást kíván felmutatni.

A Sowetoban élő emberek az ESCOM által pivatizált cégtől "kaptak" helyes ketyeréket ?ami egyébként a legmodernebb felszerelés a lakásukban- ,amelyeket feltölthetnek pénzzel, kvázi előre fizetnek az áramért, a szerkezet kijelzőjén a szmájli mosolyog, de mihelyt elfogy a pénz róla, lefelé görbíti száját, a cég dolgozói pedig elborítják dzsipjeikkel a nyomornegyedet és kikapcsolják az áramot, nincs hitel. Ezek a családok kb. két napra elegendő áramot tudnak venni egy hónapban, aztán meg vége a jó világnak. A nagy profitorientált multiknak nyilvánvalóan nem érdekük ingyen áramot osztogatni, csak az árakat jól felverni, a legnagyobb haszonra kell törekedni. Egy Bongani nevű férfi azonban kis csapatával járja a nyomornegyedet, és visszakapcsolja az áramot, amivel megmenti a szerencsétlen családokat a hidegtől és az éhezéstől. A rendező ezt a filmet Bonganinak ajánlja, akit tevékenysége miatt elfogtak és három hónapra börtönbe zártak, majd miután kiszabadult a börtönből rejtélyes körülmények között meghalt.

A fülöp-szigeteki Minda történetén keresztül ismerjük meg az egészségügy privatizációjának ?enyhén szólva- embertelen hátrányait. Az 53 éves anya napról-napra küzd a pénzekért, amit a fia dialízisére kell fordítania, az ugyanis méregdrága, de gyermeke orvosi segítség nélkül meghal, a szegények kórházaiban pedig nincs mód ilyen beavatkozásra. Ezeken a helyeken még alapvető műszerek sincsenek, élő lélegeztető gépek működnek rokonok formájában kiknek felelősségük nagy, hiszen ha nem megfelelő ritmusban pumpálják szerettükbe a levegőt, az bizony meghal.

Bolíviában, Chochabambában már minden közszolgáltatást privatizáltak, a végső felháborodást azonban a pénzbedobós vízszolgáltatás váltotta ki. Az amerikai cég még a természetes vízforrásokra is rátette a kezét és betiltotta még az esővíz gyűjtését is. Az emberek persze az utcára mentek és tüntettek a lehetetlen intézkedések ellen, az utcai harcok azonban annyira elfajultak, hogy a rendőrség civil ruhás orvlövészeket is bevetett, majd a későbbiekben katonai szükségállapotot hirdetett. A harcok során azonban a lakosság kivívta az ivóvízhez való jogát, ezzel megnyerte a háborút, ismét az állam kezébe került a vízszolgáltatás. Amikor a privatizáló multimilliárdos amerikai cég nevére fény derült, a vállalat összes dolgozója elmenekült az országból.

A brit vasút sem járt túl jól a magánosítással, erről egy Simon nevű mozdonyvezető férfi mutat fel hiteles képet és meglepő statisztikákat, ezalatt értendő a balesetek számának növekedése, a vonatok rendszeres késése, és az állomások amortizációja, hiszen a "befektetők" csak pénzeket szeretnek kivenni a közszolgáltatásokból, beruházásokról szó sem lehet, nem áll érdekében.

Az egymásba kapcsolódó történeteket a másik fél megszólaltatásai ellenpontozzák. Igazán alapos és hatásos munka. Történelmi tényeket tár fel, amelyekről nem igazán beszél a nemzetközi sajtó. Most legalább megtudunk egy-két dolgot a világ történéseiről.