Ha pusztán a kövérségen, mint fizikai állapoton humorizáló komédiára éhezünk, rossz helyen járunk; nemkülönben, ha az elhízásról, mint népbetegségről hitelesen tudósító drámát keresünk. A spanyol Kövéren szép az élet legnagyobb erénye, hogy képes széles közönségréteg számára többrétűen szólni a magunk és egymás elviselhetőségéről.
A Kövéren szép az élettől távol áll a gúnyűzés vagy az oknyomozás szándéka, a többletsúlyra ugyanis sokkal inkább csak olyan eszközként tekint, amelyen keresztül könnyen hozzáférhetünk összetettebb kérdésekhez. Kiindulópontként persze a „felszín” szolgál: egy túlsúlyos csoportterápia adja öt ember – négy résztvevő és a terapeuta – történetének a keretét. Öt szétcsúszott, problémás élet, amely egy ponton rendszeresen találkozik, ám jobbára függetlenek maradnak egymástól. A találkozás célja csupán, hogy a csoporttagok hírt adjanak a többieknek magukról – dramaturgiailag pedig nem más, mint a szereplők összeterelgetése egy helyszínre.
Egy-egy foglalkozás között pedig a folynak a nehéz mindennapok. A többmázsás apuka famíliájából egyedül kamasz fia lóg ki sovány alkatával, mely különbséget a fiú lépten-nyomon szóvá is teszi, így lassacskán kicsinálja nővérét. A fogyótablettát reklámozó meleg showman időről időre, szerződését megszegve visszahízik, majd egy céges vita hevében akaratlanul megöli üzlettársát, s a vele való szolidaritásként összeköltözik annak barátnőjével. A barátjába fülig szerelmes programozólány nem bírja elviselni szerelme hosszú távollétét, így depressziójában enni kezd, a hazaérkező fiú pedig a barátnője úszógumijait nem bírja… A talán legsikerültebb történetszálon egy – a társaihoz mérve már-már karcsú – fiatal katolikus nő harcol bigottan vallásos vőlegényével némi házasság előtti szexért. Mindegyik figura kisszerű, hétköznapi, bárki számára átélhető gondokkal küzd, ám van még egy ennél közelebbi hasonlóság is: egyikük sem tud mit kezdeni az őt ért kudarcélményekkel, amelyek ezért aztán addig halmozódnak, hogy terápiára kell járni. A pitiáner, ámde elintézetlen kis ügyek szépen felépített, olykor bizarrba forduló allegóriája a kövérség. Elméletben ezt segítene megszüntetni, de legalábbis csökkenteni a terapeuta – akit szintén jelképesen, a rendező alteregójaként is értelmezhetünk –, ám a film nagy poénja, hogy az ő személye és élete szorulna csak igazán kezelésre.
A Kövéren szép az élet legfőbb ereje mindenekelőtt az ellentétes minőségek ütköztetésében keresendő. A másodfilmes Daniel Sanchéz Arévalo rendkívül érzékenyen úsztat egymásba masszívan melodramatikus, groteszk és meglepő, abszurd elemeket. Ez az eljárás aligha véletlenül juttatja eszünkbe az Arévalo előtt feltehetően egy ideje példaképként lebegő Almodóvart. A kevert hangnemű elbeszélésre való erős hajlam ugyanis már megvolt debütáló művében, a Sötétkékmajdnemfeketében (2006) is, mostanra azonban mind a humor, mind az érzelmek terén nyersebbé, harsányabbá vált stílusa. A legszebb példa talán a házasodási vonal első fordulata: mikor a lánynak sikerül végre rávenni vőlegényét az együttlétre, az aktus előtt a Bibliából vett – tűpontosan megjelölt – idézetekkel hevítik tovább egymást, majd egy méretes feszület alatt ejtik meg az egyre gyakoribb szeretkezéseket. De említést érdemel még a közel kétórányi játékidő egyik legabszurdabb szcénája is: a lassan heteroszexualitását is felfedező showman kezét az eltávozott üzlettárs koporsója fölött kéri meg az annak kedvese(!). Arévalo tehetségét bizonyítja, hogy filmjében az ellentétes minőségek nem elidegenítő hatásúak, hanem együtt egy groteszk világképet hoznak létre. Ennek eszménye szerint a hatás akkor tökéletes, ha a néző egyszerre sír és nevet, esetleg torkán akad a nevetés – márpedig ezúttal megakad.
Voltaképp mindegyik történetszál egy-egy kis melodráma, vagyis forma szerint a tét, hogy a szerelmesek – ezúttal nem meg-, hanem vissza – találnak-e egymáshoz. A valódi izgalmakat azonban többnyire nem a végső fordulatok hordozzák, hanem inkább a nagy műgonddal ábrázolt mindennapi konfliktusok, amelyek fokozatosan vezetnek az elviselhetetlen együttélésig. Sajnos nemcsak a remek színészi alakítások és a finom ábrázolástechnika játszik közre abban, hogy általában nem a fordulatok keltenek különösebb meglepetést – kivéve a showman eljegyzés-jelenetét –, hanem a kissé kiszámítható sztori is. Emellett a film felróható hibái még a fölöslegesen és irritálóan szájbarágó befejező szekvencia, valamint a stáblista alatt az addig nem egyértelműen lezárt viszonyok igencsak hollywoodias elvarrása.
Minőségi értelemben egyelőre a kiszámíthatóság különbözteti meg Arévalót és Almodóvart, ám a Kövéren szép az élet még ezzel együtt is kimagaslóan intelligens filmnek tetszik – pláne, ha tudjuk, szerzőjének ez mindössze a második nagyjátékfilmje.
