A Minden, mit szerettem című filmben a nyolcvanas évek Lengyelországában egy szerető családból származó, tehetséges zongoraművész fiú "alternatív" zenekarával lázad, miközben kóstolja a szerelem édes ízét, és a végidejét élő nagypolitika még egy utolsót rúg. Szubjektív kordokumentum – negyvenesek előnyben.
Nem bírja fékezni magát
1981-ben egy lengyel punk-banda próbál egy kiselejtezett, parkoló pályás vagonban, a zene lendületes, a hangzás mellett a képekkel erősített érzés retró – erős hangulati nyitány. Az ezerkilencszáznyolcvanas évek mára joviális anyukákká és apukákká korosult tinédzserei a film számára meg vannak véve, azok mindenképpen, akik részesei voltak – a pódium bármelyik oldalán álltak is – annak az underground zenei "mozgalomnak", amit akkortájt a Sex Pistols, a The Clash, a Dead Kennedys, Iggy Pop és társaik tudtukon és vélhetően: akaratukon kívül a kelet-európai blokkba exportáltak. A széthullóban lévő, erjedt rezsimek utoljára összekaparták magukat, és igyekeztek odasózni a rendszerellenségeknek, elsősorban az okoskodó ellenzékieknek, oldalirányba pedig azon (szub-) kultúrának, amit – kis túlzással – a punk lázadása a fiatalokban generált.
Lengyel, magyar két jó testvér: motívumaiban hasonló filmek Magyarországon is készültek, a gimnáziumi lázadást illetően Almási Tamás Ballagása, az éledő, helyi punk-zene kapcsán Sós Mária Városbújócskája (az Európa Kiadóval), és nem feledkezhetünk meg Xantus János Eszkimó asszony fázik című kultikus alkotásáról sem (amiben ugyebár egy lengyel színész, Boguslaw Linda a főszereplő, aki ráadásul a komolyzenétől a punkhoz pároló muzsikust játszik).
Hangulati jelentés
A színészből (Adósság) lett lengyel rendező-forgatókönyvíró, Jacek Borcuch (Tulipánok) filmje azonban nem minősíthető az egykori rendszer kíméletlen kritikájának, inkább hangulati jelentés. Nagyon is szubjektív. Anélkül, hogy ismernénk a rendezőt, megkockáztatjuk: a főhőse az alteregója. Minden, mit szerettem – a cím pontos és találó, megtalálható mindaz, ami a negyvenegy éves filmes (és kortársai) számára anno fontos volt: a punk-zene, a lázadás, a szerelem, a fiatalság ereje, hite és mindenhatósága (kor-alapú győzhetetlensége, a jövő jogán). Az "ifjúság édes madara" széttárja a szárnyait.
A körülmények
[img id=252849 instance=1 align=left img]A szárnybontogatásról Borcuch egy underground zenekar sorsán át mereng el, elsősorban a csapat énekes-szövegíró frontemberére fókuszálva. A haditengerész-családsarj Jacek (lengyel Josh Hartnett-hasonmás: Mateusz Kosciukiewicz) és testvére, Staszek (Mateusz Banasiuk), a problémás Kazik (Jakub Gierszal) és a tehetős Diabel (Igor Obloza) A.T.I.L. (All That I Love – minden, amit szeretek) nevű punk-csapatával egy zenei fesztiválra, illetve a nagy áttörésre készül. Mindeközben történek a fontos dolgok a magán- és közéletben. Előbbiek kapcsán Jacek szerelembe esik iskolatársnőjével, Basiával (Olga Frycz), testi kalandba bonyolódik a vonzó negyvenes szomszédasszonnyal (Katarzyna Herman), és sajnos haldoklik a nagymama (Elzbieta Karkoszka). A lengyelországi politikában pedig megremeg a léc: az általános munkássztrájk ellenhatására Jaruzelski tábornok hadiállapotot hirdet, amikor minden szocialista-ellenes egyén és megmozdulás üldözendő.
A Minden, mit szerettem azonban nem harcos kiáltvány a mindenkori hatalom és a szabadságpártiak küzdelméről, aminek során előbbi nyomorítja, tragédiába fullasztja az utóbbiak sorsát. Sokkal inkább rokon Török Ferenc Moszkva tér című filmjével, amely egy korszak személyes lenyomatát adja. A politika természetesen beleavatkozik a hősök mindennapjaiba. Basia apját például az elhíresült, Lech Walęsa fémjelezte Szolidaritás szakszervezeti mozgalomban játszott aktivitása miatt börtönzik be egy időre, ami alatt a lány nem akar találkozni a rezsimet szolgáló haditengerész édesapjú Janekkel, illetve a fiú papáját egy a rendszer elleni tiltakozássá „fajuló” iskolai koncert miatt vezénylik a messzi Gdanskba. Azonban mindez körülmény (igaz, nem mellékes), ami formálja a karaktereket, de mint minden profilú társadalomban, itt is élnek adottan jó és rosszemberek. Janek apja (Andrzej Chyra) hiába is szolgálja az államot, empatikus és nagyon is szerethető apa – többek között erről tanúskodik a haldokló anyja (a nagymama) meglátogatásának epizódja –, Janek szomszédasszony-szeretőjének rendőrkapitány férje (Marek Kalita) ellenben hitvány alak, aki nejét meg-megalázza, és igazából nem politikai motivációból, hanem puszta féltékenységi bosszúból tiltatná le az ominózus koncertet, és helyezteti távoli állomáshelyre Janek apját.
Veszteséglista
Ezek mind, mind adalékok Janek jellemének és sorsa alakulásának jobb megértéséhez. Ez pedig a kulcs az egykorvoltak hangulatának átéléséhez. Ez egyben a film rákfenéje, súlytalanná teszi a konfliktusokat, elveszi a nézőtől a nagyfordulatok drámájával történő azonosulás lehetőségét. Ettől függetlenül igen egységes és erőteljes világot teremt, amiben hangsúlyosabb karakterek – az apa, a barátnő, a legjobb barát – és hangsúlytalanabbak – az anya (Anna Radwan), a szerető – között a központi karakter felnő.
A tompa szűrőn érkező képek a nosztalgiát hivatottak segíteni – Michal Englert operatőr felvételei, főleg a tengerpartiak szépek, visszamerengően szomorkásak –, a (szerencsére nem túlságosan remegő) kézi kamerázás a szubjektivitást. Daniel Bloom zeneszerző punkos számai és a Peter Ogi-, Másik János-jellegű melankolikus kísérőbetétei jól szolgálják a célt. A fényképszerű keretbe záródó film (fotóval indul és azzá merevül a film a végén) egyértelműsíti, itt nem a közelmúlt veretes történelmi tablójával szembesülünk, hanem egy "anti-bakancslistával", hogy mi is az, amit az idők során elveszítettünk. Szerelmet, barátságot, hitet és vidámságot – mindenekelőtt: a fiatalságot.
Kinek ajánljuk?
- Negyveneseknek feltétlenül.
- A közelmúlt lenyomatait kutatóknak.
- Punk-zenészeknek (régieknek, maiaknak).
Kinek nem?
- Hollywood-függőknek.
- Akik a nyolcvanas években inkább diszkókba jártak.
- Volt rendszerszolgáknak.
7/10
