Amióta úgy 1991 körül láttam az MTV-n az R.E.M. "Losing My Religion" című klipjét, azóta várom, hogy a rendező, Tarsem, mikor invitál meg valamilyen különös utazásra a moziba. Hihetetlenül egyedi képi világa szinte predesztinálta arra, hogy egyszer olyan filmet készítsen, ahol a képek hangsúlyosabbak a szavaknál, ahol a cselekmény az egyes beállításokból rajzolódik ki. A sejt forgatókönyve mintegy sorsszerűen landolt az ő íróasztalán.
A kerettörténet azonban korántsem puszta alibi a látványos képekben való tobzódáshoz. Egy kíméletlen sorozatgyilkos (a mindig nagyszerű Vincent D'Onofrio) immáron hetedik áldozatát ejti. Az elrabolt nőket vízbe fojtja, fehérítővel kezeli testüket, s az így kapott "próbababákat" gondosan olyan helyeken juttatja felszínre, ahol a rendőrség könnyedén megtalálja azokat. A keményfejű nyomozó, Peter Novak (Vince Vaughn) éppen elfogni készül a tettest, ám annak házába bejutva csupán a férfi tudattalan testére bukkan. Mint később kiderül, a gyilkos súlyos skizofréniában szenved, s úgy látszik, tudatának egészséges része immáron végképp alulmaradt a beteg féllel szemben. Ám a legutóbbi áldozat hollétéről csakis ő tudhat, és amíg akár a leghalványabb esély is van a nő megmentésére, a nyomozó nem adja fel a küzdelmet. Így jut el egy különleges kutatóintézetbe, ahol a csinos és öntudatos pszichológusnő, Catherine Deane (Jennifer Lopez) éppen kómában lévő páciensekkel végez újszerű kísérleteket. Különleges eljárással képes bejutni a betegek tudatalattijába, s így próbálja agyhalálukból kirángatni őket.
Most azonban olyan utazásra indul, amilyenre még legmerészebb rémálmaiban sem gondolt, hiszen a pszichopata gyilkos pszichéjébe merészkedik be.
A film alkotógárdája nagyjából ugyanabból a szellemi körből indult. Vizuális látásmódjuk eredményeit korábban már megcsodálhattuk Madonna (Bedtime Story) és Michael Jackson (Scream) klipjeiben, míg a mesés jelmezeket ugyanaz az Eiko Ishioka készítette, akinek a "Drakula" kosztümjeit köszönhetjük.
Tarsem és operatőre, Paul Laufer képei soha többé nem engedik szabadon a virtuális látogatót. Különösen emlékezetes az a képsor, amely átvezet bennünket a realitásból a fantázia világába. A zöld leveleket átfestő vérvörös esőcseppek, a Marilyn Manson világát idéző belső terek, a Kóma című filmet felelevenítő laboratórium mind-mind az ő képzeletük szülötte.
A magyar cím (A sejt) azonban félrevezető. Bár a "cell" angol szócska valóban jelent sejtet, ám elsődleges jelentése cella, s a film sokkal inkább metaforája a szereplők saját korlátjainak, mintsem a biológiai építőkockáké. A cella egyszerre van jelen fizikailag (az áldozatok szűkös üvegkalitkája), érzelmileg (mindannyian saját emlékeink foglyai vagyunk), illetve mentálisan (a kómás beteg saját tudatának rabjává válik). D'Onofrio a gyilkos és annak önkép-alteregóiként egyaránt szenzációs, bár idétlen parókájában kissé John Malkovich-gyanús. Vince Vaughn ismételten nagyszerű, így bizonyítva, hogy kevés tökösebb zsaru van az FBI-nál, mint ő. Tökéletessége a Psycho remake-jében nyújtott Norman Bates alakításának ismeretében egyáltalán nem meglepő. Egyedül talán szegény Lopez vergődik a szerepében, ám ez elsősorban a forgatókönyv hibájának tudható be.
A Sejt tehát egy izgalmas utazás a "Kóma" és A bárányok hallgatnak" határvonalán egyensúlyozva, újszerűen elegyítve a pszichothriller és a sci-fi műfaját. Érdemes befizetni rá, mert ilyet nem szervez egyetlen csőd szélén álló utazási iroda sem. Hacsak a tulajdonost nem Tarsem-nek hívják...
