A számat figyeld!

Két utóbbi, tehetséges és ötletes filmje után Jacques Audiard most sokkal gyengébb mozidarabbal kelt némi csalódást. Legalábbis annak, aki szerette a Férfiak mélyrepülésben szellemes, érzelmes és ironikus bűnügyi történetét a vénült Jean-Louis Trintignant és az ifjú Michel Kassowitz gyilkos és csavargó párosával. Meg annak, aki szerette a Tapintatos hőst, a második világháborús francia hősiességet még ironikusabban megkérdőjelező filmet, szintén Trintignant-nal (apa) és Kassowitzcal (fiú).

A rendező mostani (2001-es) filmjében nem játszik a kétszer is bravúrosan együttműködő páros. Ezért lenne halvány és feledhető A számat figyeld! Talán. Egy amúgy is roppant gyenge és erőltetett mellékszálban feltűnik a jelképes apafigura (akit Trintignant nyilván sokkal emlékezetesebben alakíthatott volna, s ez esetben a mellékszál már nem is volna olyan kínosan erőltetett) - mégsem igazán a színészekben keresendő a hiba. A jóakaratú bűnözőt játszó Vincent Cassel ugyanis egyáltalán nem rossz, és a kevésbé ismert Emmanuelle Devos is hitelesen csúnyácska, gátlásos és értelmes egyszerre. Ő Carla, a hallókészülékes és kigúnyolt titkárnő, aki felfedezi magának a hajléktalan és sodródó rablót, Pault. A rabló megjavulni kész jófiú, de azért van magához való bűnözőesze: zsaroló bűnfőnökeit szeretné megszabadítani friss szajréjuktól, s ehhez használná Carla szájról olvasó tudományát.

Az alapötlet érdekes, de a film állandóan lelassul, és sem műfajában, sem hangulatában nem odaillő, érdektelen fordulatokba bonyolódik. Ügyetlen és rossz a forgatókönyve, s ez viszonylag furcsa a nagy hagyományú, ilyesmit majd mindig gondosan elkerülő francia filmekben. Audiard, miként a Férfiak mélyrepülésben rendezésekor is tette, most sem szabályos (filmesztétikai zsargonban: "műfaji") bűnfilmet akart csinálni, de eltévedt a műfajok útvesztőiben. Főleg ritmust vesztett. Amikorra felesleges és lanyha álcselekvések után nekilendül a film utolsó húsz percének, ahol ötletesen és váratlanul felgyorsulnának az események, valóban kemény és véres lesz a bűnügyi szövevény - sajnos vértelen és halovány marad a finomabbnak, szokatlanabbnak szánt valódi tartalom. Nemcsak a véres leszámolás olykor suta képsora üti az eddigi stílust, de a szél is elfújja a lélektani-pszichologizáló, hangulatokkal, érzelmekkel hódítani vágyó történetet és képi megvalósítását. A két jó színész a film nagy részében példásan robotol ("cipeli a zongorát", hogy sporthasonlattal éljek), aztán nekilódulnak, hogy a végére bravúrosan felpörgessék a filmet, s legalább olyan magasba lökjék, mint amilyen az épület, ahonnan a bűnbandát lesik távcsővel.

Sajnos mindennek a szándéka érezhető csupán: az agyonmotivált, robotoló színészi játékban nem csillan a zsenialitás szikrája, elmarad a várt bravúros stílusváltás.

Igen-igen: erősödik ugyan a zakatolás, de igazán, a szó nemesebb értelmében nem gyorsul semmi (az iróniát itt már nagyon hiányoltam). Minden új fordulat önkényesen kiagyalt, és váratlan vagy nem, így is, úgy is teljesen hidegen hagyott. Diadalmaskodik a förtelmes bűnbanda? Becsapja védence a jóságos és szeretetre vágyó Carlát? Vagy Carla csapja be a bűnfőnökeit átverő Pault? Nem emlékszem, de nem is akarom tudni. Olyan mindegy nekem, mint az a hatalmas pénzösszeg, mely szemeteszsákokban lapul a frizsider mélyhűtő rekeszében. Lopja el, aki akarja...