A politika és a szatíra kissé sarkítva, gyakorlatilag egymás ellentettjei, hiszen míg az előbbi az elhallgatás, eltussolás, titkos egyezségek és paktumok művészete, addig az utóbbi éppen a kibeszélésé, leleplezésé, nevetségessé tételé. A politikai szatírák mindig is egy-egy korszak, egy személy vagy egy esemény jobb, árnyaltabb és pontosabb megértéséhez járultak hozzá, a dolog természetéből fakadóan azonban jobbára sok éves késéssel, mintegy veszett fejsze nyeleként. Itt mégis egy ellenpéldát láthatunk erre, méghozzá éleset, harsányat és tanulságosat.
Hogyan robbantottam ki az iraki háborút?
Az Angliában vígjátékíróként igen sikeres Armando Iannucci In The Loop (a magyar fordítás, az Egy kis gubanc zavaró lehet picit, hiszen John Cassavetes 1985-ös Big Trouble című filmje is ezzel a címmel ismert Magyarországon) című filmjét az idei független filmes parádén, a Sundance-en mutatták be nagy sikerrel, ami kisebb részben köszönhető az éppen akkor beiktatott Obama elnök által keltett friss szeleknek, nagyobb részben viszont inkább a pergően szellemes, és gyakran az obszcenitásig szabadszájú párbeszédeknek, melyekből az USA legújabb kudarcaként is felfogható iraki háború kirobbanásának dicstelen körülményei feslenek fel, angol és amerikai szemszögből. A film kulcsjelenetében egy angol miniszter suta, félreérthető választ ad egy újságírói kérdésre - szinte minden híradóban látunk ilyet - amelyre a sajtó természetesen kiéhezett hiénaként csap le, és bolhából elefántot kreálván gyakorlatilag megszellőzteti az amerikaiak küszöbön álló iraki inváziójának tervét, melyet azok eddig gondosan takargattak, csakúgy, mint az angolok az ebben való kényszerű szövetségesként való részvételüket. A dolgot súlyosbítja néhány későbbi szánalmas magyarázkodási próbálkozás, valamint a nem éppen felkészült stáb kétbalkezes csetlése-botlása. A film nagyban hajaz Kubrick Dr. Strangelove, avagy rájöttem, nem kell félni az atombombától, meg is lehet szeretni azt című politikai szatírájára, aktualitásában is, de leginkább abban, hogy nagy és komoly horderejű eseményeknek sokszor, valószínűleg igen szánalmas és banális események állhatnak a hátterében. Kubrick filmjében egy túlbuzgó technikus, itt egy idióta miniszter, aki nem tudja, mit beszél.
A miniszter emberei
jobbára tökéletesen átlagos, jó iskolákban jó eredménnyel tanult átlagos angol értelmiségiek, akik azonban egy minisztériumban - a filmben egy teljességgel átlagos irodában - élik mindennapjaikat, dolgoznak, beadványokat készítenek elő, tárgyalnak, telefonálnak, faxolnak, építgetik karrierjüket, szövögetik szerelmüket, esténként pedig elmennek berúgni. Munkájuk, hogy a miniszter döntéseiben segédkezzenek, jelen esetben azt éppen kijavítsák. Éppen úgy dolgoznak egy emberéletek tízezreibe kerülő háború kirobbantásán, mintha közterület-beépítéssel, tanügyi reformmal vagy gyógyszerár-kompenzációval foglalkoznának: egy ügy minden, csupán egy ügy. Az amerikai félnél sem különb a helyzet, apró nüánszokban csupán, ám azok meglehetősen mulatságosak, annak legalábbis, aki észreveszi ezeket. Van jó néhány.
Egy kis gubanc
adódik csak a filmmel, hogyan rettenetesen sokat beszélnek benne, tulajdonképpen nincs is benne semmi filmes értelemben vett akció, csak beszéd. Ez a beszéd ékes angolsággal folyik, így teljességgel csak az angolul jól tudók fogják élvezni, ők viszont nagyon. Felirat nem adja vissza a szinte minden mondatban benne rejlő sztereotip szóviccáradatot, a kortárs angol közéletből és kultúrából, valamint a közelmúlt történelméből fakadó utalásokat pedig csak az ezekben járatosak fogják fogni, ehhez még a felsőfok is kevés. Én sem tudtam mindig, mikor kire, mire is utalnak éppen egy félmondatban. A film megértéséhez ez azonban nem feltétlenül szükséges, ezek csak színesítik, gazdagítják a végeérhetetlen szófolyamot. Ennek szövésében a hebegő-habogó Foster miniszter (Tom Hollander) elképesztően pergő nyelvű sajtófőnöke, Malcolm Tucker viszi a prímet (Peter Capaldi lehengerlő alakítása), aki azt állítja, hogy az angol káromkodás kimerül a 'fuck' szócska gyakori ismétlésében, az csak jegyzetelje ki Tucker mondatait: lesz benne 'fuck' is bőséggel, de a shakespeare-i ihletésű bővítmények olyan számú variációjában, hogy az valami gyönyörű. Amerikai oldalról most csak kedvenc maffiózómat, James Gandolfinit emelném ki, aki mackóbb, mint eddig valaha, és nagy tekintélyű tábornokként nem átall rózsaszín gyerekszámológépen kikalkulálni az iraki bevetésre induló haderő pontos számadatait, ha úgy hozza a szituáció.
A sokbeszédes film képileg nem nyújt említésre méltót, egyesek dokumentaristának mondják, én tévéjátékosnak: éppen olyan, mint a témában alapvetés Elnök emberei, az Office és a többi efféle tévésorozat. Nem ez a lényeg, hanem a pergő, szikrázó verbalitás, az adekvát színészi alakítások, kiemelve Peter Capaldit, és az elgondolkodtató tanulságot rejtő mondanivaló. Néznék ilyet magyarba is, mert nagyon-de-nagyon ránk férne, de sajnos Bacsó már nincs köztünk, más meg a határba se...
Kinek ajánljuk?
- A politikai szatírák kedvelőinek.
- Angoltanároknak és diákjaiknak.
- Összeesküvéselmélet-gyártóknak.
Kinek nem?
- Angolul kukkot sem értőknek (kivéve, ha lesz egy jó szinkron).
- Akik feltétlenül hisznek abban, hogy a politikát csak az arra érdemes felkentek csinálják.
- Akik számára akció nélkül elképzelhetetlen a mozi.
8/10
