"Kicsit hisztis, szeme színét váltogató, csinos amerikai lány vagyok, és eltévedtem a stúdióban. Több forgatásra is betévedek, egyszer Indiana Jones rovarhadába ütközöm, máskor az Iszonyat falból nyúló kezei kapkodnak utánam, és többfelé is hatalmas konyhakésekkel felszerelt, Basedow-kóros kiscsávók tűnnek fel. Egyre jobban félek, csak szaladok és sikoltozok, itt anyám néz ki pont úgy, mint aki most mászott ki hörögve egy tévéből, ott egy holokausztfilm készül, balomon egy rabbi, jobbomon egy spiritiszta, engem meg űz az ördög, pedig a forgatókönyv szerint nekem kéne őt. Még az orromat sem tudom bepúderozni, mert valahányszor tükörbe nézek, onnan különböző klasszikusokból ismert pózokban kacsint rám a gonosz. Amikor aláírtam, kicsavarodott fejű kutyákról meg műfogsorukat csattogtató bácsikról még szó sem volt; ellenben Gary Oldman betartotta a szerződése (lapunk által megszerzett) titkos záradékát, és nem adott számot színészi képességeiről. Mondjuk, amikor héberül hadovál, majd belefúj a méteres zsebkürtjébe, az jól áll neki - mi ugyanis zsidó módra űztünk ördögöt."
A túlvilág szülötte minden hibája ellenére komoly darab - már ha kísérleti filmként nézzük, ami azt kutatja, lehetséges-e egy fia eredeti ötlet nélkül összedobni egy mozit. A már jelzett (rém)filmek figuráit és jeleneteit többek között Mengelével, a reinkarnációval és a zsidó miszticizmussal vegyítő film a sok igyekezet és a (kicsit túl) nyilvánvaló filmtörténeti ismeretek ellenére kb. annyira kóser, mint egy löncshúsból gyúrt maceszgombóc.
