A United 93-as

2001. szeptember 11-én négy repülőgép szállt föl terroristákkal a fedélzetén. Az első kettő a World Trade Centerbe, a harmadik a Pentagonba csapódott. A negyedik, a United Airlines 93-as járata nem érte el a célját. Hogy mi lett volna a cél, csak találgathatjuk. A gép mindenesetre fenyegetően közeledett Washington, a támadássorozat talán leginkább szimbolikus célpontja felé, amikor - még lakatlan területen - lezuhant. Senki sem élte túl a katasztrófát.

A film ennek a negyedik gépnek állít emléket. A történelem néha egészen kis dolgokon múlik, a United 93-as sorsa például azon, hogy az indító repülőtéren összetorlódtak a járatok, így a gép késéssel szállt fel. Az ilyesmi benne van a pakliban: a légikísérők rutinosan mosolyognak, az utasok türelmesen várakoznak. Csak az első osztályon utazó négy arab fiatalembert viseli meg a csúszás, ők kétségbeesetten próbálják elkapni komoly arcú vezetőjük pillantását. Tudják, akciójuk az időzítésen múlik, a másik három gép már a levegőben lehet, ha ők lemaradnak, kútba esik a terv.

A késés azonban nem vészes, hiszen éppen a csúszások csökkentését tűzte ki a légiirányító központ ambiciózus új vezetője. Villódzó monitorok végtelen sora, egyszerre beszélő emberek fejfájdító kavalkádja - ilyen a légiirányító központ, amikor rendben mennek a dolgok (a nézőnek rossz előjel), vagyis mind a négyezer repülőgép megfelelően használja az amerikai légteret. Egyszer csak az egyik irányító gyanús hangot hall az egyik pilótafülkéből, a monitorokon szaporodnak a követhetetlen jelek, miközben továbbra is mindenki egyszerre beszél valami fontoskodó, műszaki tolvajnyelven, aztán a következő pillanatban mindenki némán mered a CNN-re: az első eltérített repülőgép becsapódott, Manhattan füstöl.

A United 93-as közben végre felszáll, és halad úti célja felé. Majd hirtelen dulakodás kezdődik, az egyik terrorista testére szerelt bombával tartja sakkban az utasokat a gép hátsó felében, míg késekkel felszerelkezett társai végeznek a pilótákkal, és átveszik a repülő irányítását. A megfélemlített utasok kezdetben értetlenek. Aztán feltárcsázzák szeretteiket, hallják a hírcsatornát, és összeáll a kép. Rosszabb, mint gondolták. Túsztartóik nem pénzt akarnak, és eszük ágában sincs biztonsággal lerakni őket valamelyik repülőtéren.

Megkezdődik a United 93-as drámája. Búcsútelefonok és egy heroikus kitörési kísérlet az Egri csillagokat idéző eszköztárral (forró víz, hősies nők) és jól cselgáncsozó Dugovics Titusszal. Időnként bevágott képek az irányítókról (ők a hadseregre várnak) és a hadsereg feltételezett illetékeseiről (ők az elnöki engedélyre). A Fehér Házat mindenestre nem éri kár.

A rendező, az angol Paul Greengrass mindent megtett azért, hogy a történelmi hűség ne sérüljön. Tette, amit tehetett: végiginterjúzta az áldozatok hozzátartozóit, hogy felidézze az utolsó kétségbeesett telefonhívásokat, és dokumentarista alapossággal göngyölítette fel az irányítótornyokban, a légitársaságoknál és a hadseregnél történteket. A tudható történések köré nem írt szigorú forgatókönyvet, hagyta rögtönözni, a szereppel és a helyzettel azonosulni a színészeket. Az ismeretlen arcokból álló, de egységesen remek színészgárda pedig hitelesen játszik el egy csapat rendkívüli helyzetben hőssé érő kisembert. Nehezen felejthető élmény, erős érzelmeket kavaró film. Reméljük, hogy a nagyközönségben - az alkotói szándéknak megfelelően - a tisztelet és nem a bosszúvágy érzése marad erősebb.