Néha defektet kap a mágikus képzelet. A Holdhercegnő olyan, mintha Csupó Gábor külvárosi bolhapiacról szerezte volna be új varázspálcáját.
Hiába pöttyintett üde színfoltot (Híd Terabithia földjére) az amerikai fantasy tiri-tarka mennyezetére Csupó Gábor, ha a második nagyfilmes vállalkozás kíméletlenül aláássa az első reputációját. Ez persze túlzás, az viszont nem, hogy néhány év múltán sem fogunk gyermeki derűvel, vagy akár halvány nosztalgiával visszatekinteni a Holdhercegnőre. Mindenesetre az emigráns filmszakember annakidején sokunkra tett mély benyomást a kisképernyőn, és azt még nagyon korai lenne eldönteni, hogy vajon alkotói éleslátása és szituációs érzéke képes lesz-e végleg kinőni a tévészakma kacsaúsztatóját, vagy esetleg a szakállas mesemondó a nagyfilmes régió hátsó bejáratának küszöbén reked. Mert ha az utóbbi vár rá, akkor kár a finom szemcséjű csillámporért és a fényárban úszó lovacskákért.
Az biztos, hogy a Holdhercegnővel Csupónak nem sikerült visszacsempésznie a Híd Terabithia földjére plasztikus tündérmesei báját. Lehet, hogy Elizabeth Goudge alapul szolgáló műve J.K. Rowling (egyik) kedvenc lektűrje, de a Csupó-feldolgozás szomorú tanulsága, hogy a regényt hisztérikusan rejtegetni kellett volna az ezüstvászon elől. A történet egyszerű, akár egy pofon: a 13 éves Maria (Dakota Blue Richards) apja halála után egy karótnyelt vénkisasszonnyal, Miss Heliotrope-pal (Juliet Stevenson) a család vidéki kúriájába költözik, amelyben rideg nagybátyja (Ioan Gruffudd) tengeti magányos napjait. Maria az apja által neki ajándékozott mesekönyv segítségével hamar felfedezi a helyi legendát: családja, a Meriwetherek és a konkurens De Noir-ok évszázadok óta harcban állnak egymással egy mágikus gyöngysor miatt, amire mindkét famíliának fáj a foga. A jóslat szerint, ha a gyöngy eltűnésétől számított ötezredik holdtöltéig senki sem vet véget a viszálynak, mindkét klán örökre eltöröltetik a Föld színéről. Maria rájön, hogy a sors neki szánta feladatul ezt a nagy hőstettet, és elindul útjára, ám a De Noir-ok, élükön kegyetlen fejedelmükkel (Tim Curry), útját állják.
Szomorú, de Csupó sajnos beáll az ipari gondolkodású mítosz-hentesek önkéntes sorába, és a kortárs tündérmesei fantasztikum (Az arany iránytű, Narnia krónikái) véresre nyúzott sablonjaira építi velősen érdektelen elbeszélését. Azzal a fontos különbséggel, hogy ezúttal is konzekvensen tartózkodik attól, hogy a képvilágot steril CGI-plasztikával maszkírozza programszerű látványparádévá. Dicséretes a koncepció, és a formai megjelenítéssel nincs is baj: a behemót pixelszörnyek, kénsárgán lobogó varázslatok, nagystílű seprűnyélen repkedések helyett csak a színtisztán antropomorf figurák kellemesen lelakott mikrokozmoszát kapjuk. Ami másrészről azért kár, mert elég radikálisan leszűkíti az atmoszférikus szereplőállományt - egy sátáni kutyán, egy méltóságteljesen lépkedő oroszlánon, és egy vakuvillanásnyira feltűnő fehér lovon kívül csak hús-vér emberek fordulnak meg a vásznon. Ez pedig akkor is luxus, illetve "felelőtlenség" (érthetném ez alatt az egész téma- és regényválasztást is), ha határozott célkitűzés a közhelyes látványmaraton kiiktatása - attól ugyanis még működhet a kreativitás.
Persze a Holdhercegnő nem emiatt lesz fröccsöntött melléfogás. Sajnos Csupó fájdalmasan közhelyes sztorival kénytelen dolgozni, ami kínosan visszhangozza azokat a pókhálós eszmei üzeneteket (a büszkeség és a gőg világromboló ereje, az önfeláldozás és a csodában való hit), amelyeket már a leginfantilisebb óvodások is rég zsebre vágtak. Egyszerűen nincs egy olyan eredeti nanomásodperce a dramaturgiának, és az azt átszövő morális jelentésrendszernek, amit ne láttunk volna már valahol. Ezt csak tetézi, hogy gyakorlatilag hiányoznak az "akciójelenetek" (ha vannak, azok is komolytalan koreográfiájú erdei kergetőzésekben, röhejes csihi-puhikban, és egy-két fegyverdörrenésben merülnek ki), és szinte végig teljesen érdektelen a néző számára, hogy sikerrel jár-e Maria küldetése. A sivár cselekményben ugyanis még a halmozott krízishelyzetek is olyan komolyan vehetetlenül vannak megkomponálva, hogy még csak nem is tudatosul bennünk a központi konfliktus tétje.
Ennek másik oka abban keresendő, hogy mindenki, aki megfordul a vásznon, rendkívül jellegtelen. Gruffud nagybácsija egy duzzogó gimnazista mimikájával szolgál, Miss Heliotrope egyetlen funkciója, hogy akkorákat böffentsen, mint egy megtermett varacskos disznó, Natascha McElhone szofisztikált nőalakjában pedig szemernyi lélek sincs. Barabáss Kis Zoltán végig olyan képet vág, mintha magán felejtette volna a Gálvölgyi Show egyik debil villámtréfájának hangulatát. Hiába hozakodik elő nagyszerű alakítással a főgonoszt megelevenítő Tim Curry, hiába igyekszik görcsösen Dakota Blue Richards, ők sem tudnak aranyat varázsolni a fémből. Egyetlen üdítő kivételre azért mégis ráakadhatunk: a Meriwether-kúria humánus kuktája karcos hangjával és finom modorával friss hab egy kukacos tortán.
Hozzá kell tennünk: a legfiatalabb korosztály talán csak fészkelődni fog a moziszékben, de befalatozza a fapados Csupó-varázslatot. Azok viszont, akik a műfaj új fokmérőjének mondjuk A faun labirintusát tartják, várjanak türelemmel, amíg a mágus tisztességgel megfaragja eltompult varázspálcáját.
