Adéle és a múmiák rejtélye

  • - kg - / Mancs

Luc Besson utoljára Liam Neesont küldte rá Párizsra: hullottak is a helybéliek, az ilyen csip-csup csonttöréseket azonban Besson ma már nem személyesen, hanem valamelyik kifutófiúján keresztül intézi, ő közben filmgyártó vállalata ötéves tervén dolgozik. Az persze megint más, ha nem Neeson, hanem egy másik, egy digitális őslény köröz Párizs felett, az alsóbb szinteken pedig dúl a bohém századelő (a fűzős-ingnadrágos), és egy múmiákat táncoltató neves képregény-teremtés koptatja a macskakövet. Ez már sokkal inkább a Bessonban lappangó rendezőnek való mulatság, és valóban itt a mulatságon van a hangsúly, boldog-boldogtalan, ember, szárnyas, házi kedvenc a "nem élhetek múmiaszó nélkül" refrénjére ropja, annak biztos tudatában, hogy meg kell őt zabálni, oly nagyon vicces. A megzabálós vonalat mindenekelőtt egy tojásból kikelt pterodaktilusz képviseli, a komikusit ragasztott arcszőrzetű pojácák és mumifikált jópofák, Adéle pedig, e drága gyermek, ki papíron meggyőző jelenség lehetett, filmen azonban bájos utánérzés, rendre úgy tesz, mintha tűzről pattant volna éppen - fárasztó tornamutatvány, nem vitás. Hasonlóképpen fárasztó az igyekezet, amivel Besson minden korosztálynak teszi a szépet, választási ígéretei között talán csak a 17. havi nyugdíj nem szerepel. Szerepel viszont tavalyi technikával reptetett ősmadár a kicsiknek, Jeunet szabadalmának, a burleszk-pátosz kétéltűnek vásári másolata a nagyoknak, a kamaszoknak pedig Adéle dekoltázsának rejtélye. Csak tessék, csak tessék, diákoknak, katonáknak féláron!