Adele esete az amerikai pitével

A Juno és az Egek ura rendezője bekopogott a kertvárosi melodrámák ajtaján, és a verandán hagyta a rá jellemző, szerethetően gúnyos hangnemet. Bent egy hazai pályán szomorkodó Kate Winsletet, egy macsószerepből kitörni készülő Josh Brolint, és egy különösebb színészi eszköztár nélkül is jól játszó gyerekszínészt talált. Meg némi barackos pitét.

Jason Reitman ironikus rendező. Provokatív humorral nyúl a tinédzserterhesség témájához (Juno), keserédes szarkazmussal mesél az emberek kirúgásából élő férfiról (Egek ura) és a tévhitekbe csavarodott egykori suliszépéről (Pszichoszingli) is. Hogy debütfilmjében (Köszönjük, hogy rágyújtott!) a cigarettamogulok szóvivőjének sztoriját is szatírába csomagolta, az már csak természetes. Reitmannak viszont elfáradhatott a keze, mert a Nyárutóval a sarokba hajította a görbe tükröt. Pedig a téma még adná is a kikacsintós, távolságtartó megközelítést, de Reitman szívfacsarásra bazírozó melodrámát rendezett Joyce Maynard – igen, J. D. Salinger egykori, majdnem-fiatalkorú élettársa – regényéből.

A magányos kertvárosi feleségek szakértője, Kate Winslet játszik egy szokottnál kopottasabb, magányos kertvárosi feleséget, akit úgy lep be a boldogtalanság, mint szomorúan roskadozó vityillóját a por. Hiába igyekszik fia, hogy pótolja a férjét (nem pszichologizálunk: ezt a gyerekkorára visszatekintő fiú, Henry hangsúlyozza ki narrációjában), ám Adele mélyebb traumákat rejteget köténye mögött. Olyanokat, amiket csak Frank, a szökött fegyenc tud kúrálni, aki egy forró nyári délutánon elrabolja az éppen bevásárló kiscsaládot. De már ezt a rablást is udvariasan, elegánsan csinálja, és hazaérve is „csak a látszat kedvéért” kötözi meg a mamát. Cserébe viszont készít vacsorát, sőt másnap nekiáll, és helyrepofozza a házat: ereszt javít, kitakarít, főz és vasal, közben pedig egyre dagad a vérfoltos fehér póló a deltáján, nem csoda, hogy Adele is egyre forróbb pillantásokat vet daliás fogvatartójára.

Együtt főzik a barackos pitét, és nevetve baseballoznak a susogó fák árnyékában, csak a történet nem kap csavart(at). Sehol a humor, Frank a problémákkal együtt az irónia szűrőjét is kipucolta. Ám Reitman nem csak komolynak, de romantikusnak is gondolja a történetét. Ami kesernyés, tragikomikus, netán ambivalens lehetne, az nála szimplán érzelmes lesz. A gyilkos nem gyilkos – vagyis nem úgy gyilkos –, a depressziós csak magányos, a serdülő pedig maradéktalanul megértő. Frank bűnösségét a film is olyan gyorsan tussolja el, mint az érzelmi támaszra mindenáron vágyó Adele: ha nem szándékosan gyilkolt, csak véletlenül, akkor az meg is van bocsájtva. A film a Henry által felvetett, mélyen gyökerező pszichológiai beidegződésekkel sem foglalkozik komolyabban: sérül ugyan a szimbiotikus anya-fiú kapcsolat, partvonalra kerül a tinédzserfiú, de miután jobban belegondol, mégsem bánja – konfrontáció nélkül párolog el a dráma.

Zavarbaejtő film a Nyárutó, ami naivan és szentimentálisan vezeti a történetét, de közben olyan érzelmi kórtörténetet ír karaktereihez, amit nem lehet nem komolyan venni. Reitman ráadásul – a korábbi filmjeihez hasonlóan – most is odafigyel a részletekre, az érzelmeket és a jeleneteket apró rezdülésekből, sokatmondó beállításokban bontja ki. Hangulatba Arlo Guthrie I’m Going Home-jával és finomhangolt akusztikus háttérzenével hoz. Jobb pillanataiban pedig mellbeverő őszinteséggel mond ki kemény dolgokat. Megkapóan életszerű például Henry apjának vallomása, amelyben kifejti: azért hagyta el a depressziós Adele-t, mert csupán normális életet akart élni.

Reitman azonban az esetek többségében szemet huny az emberi érzelmek komplexitása felett. Nem kívánja érzékeltetni, milyen lehet egy súlyosan levert, pánikban élő ember mellett élni – inkább rosszfiút farag a családját elhagyó apából. A Nyárutó karakterábrázolása nem két-, hanem kínosan egyértelmű, így pusztán arra invitál, hogy sajnáljuk az „igazságtalanul” bebörtönzött gyilkost, a magára hagyott feleséget, az elhanyagolt fiút. Helyette persze csak Reitmant sajnáljuk, aki ennyire profin, ennyi atmoszférateremtő készséggel vitt színre egy érzelgős, hamis történetet. A Nyárutó nem azért készült el, hogy egy producer zsírosra keresse magát, hanem mert egy alkotó hitt benne. Ez is egy naiv, érzelmes történet – és látva a végeredményt, legalább olyan szomorú, mint maga a film.