Alig cuki, alig vicces

A Végre otthon! tökéletes példa arra, hogy cukisággal még egy gyerekeknek szóló mesét sem lehet jól eladni. Főleg, ha még ezt az egy erősséget sem sikerül kiaknázni.

Pedig a történet még ígéretesnek is tűnhetett volna: a szerencsétlen, sokat bénázó, mégis végtelenül optimista Oh-t kiközösítik társai, nevezetesen a Boov űrlények, akik egyetlen egy dologban jeleskednek igazán, a gyors menekülésben. Sok-sok éve menekülnek nagy ellenségük elől, új rejtekhelyüknek pedig ezúttal a Földet választják. Az ott élő embereket – csupa jóindulatból, de akaratuk ellenére – Ausztráliába telepítik, így a maradék területeken kényük-kedvük szerint éldegélhetnek. Csakhogy Oh véletlenül elküldi a lakásavató bulijának meghívóját mindenkinek, így a gonosz Borgnak is, ezzel körözött bűnözővé válik. Menekülése során összeakad a véletlenül Amerikában maradt kislánnyal, Tippel. Nem nehéz kitalálni, hogy a kezdeti ellenségeskedés barátsággá alakul a közös kalandok során.

Ugyan ismerjük már a sztorit, láttuk gyerekeknek és felnőtteknek szóló filmekben egyaránt, de jól kidolgozott karakterekkel és izgalmas fordulatokkal még ezt a lerágott csontot is érdekessé lehetne varázsolni. Csakhogy az alkotóknak ez nem sikerült. Az egész mesét két szándék vezérli: a cukiság és az új popslágerek népszerűsítése. Jobban mondva Rihanna új slágereié. A hangulatuknak, érzelmeiknek megfelelően színüket változtató, kis űrlények vicceskedése egysíkú, a film negyede után már nem igazán tudnak újat mutatni. Ezt kompenzálandó került a történetbe Tip cicája, akit a plakátok is lelkesen hirdetnek, de a moziba menet többet láthatjuk a marketingelemeken, mint magában a mesében. A cukiságfaktor megnövelésére tökéletes alkalom lenne egy jól megkoreografált, fülbemászó zenéjű táncjelenet, de őszintén megmondva, ez a leges-legrosszabb dalválasztás, amivel valaha találkoztam. Komolyan, ennyire unalmas, lagymatag zenére senkinek az egész világegyetemben nem lenne kedve táncolni, nemhogy egy zenét nem is ismerő idegen lénynek. Mintha Rihanna véletlenül egy tengerparton lassítva futós jelenethez írt volna betétdalt, vagy mintha valamiért végül felére vették volna a zene tempóját. És ez lett volna a fő humorjelenet.

A legnagyobb baj viszont az, hogy az unalomig ismert „merj más lenni, legyél önmagad!” mondandón nem tud felülemelkedni a film. Persze van benne szó a barátságról, az előítéletekről, de minderről csak a szokványos módon. Valójában az egész Végre othon!-ra a szokványos szó a legjobb, sajnos az unalmas mellett. Mert hiába bármilyen erőfeszítés, a poénok alig-alig ülnek. Nem csak a felnőttek számára, de még a gyerekeknek sem elég vicces. Egy-két visszafojtott nevetgélésen túl nem sok mindent lehetett hallani a közönség soraiban. Ráadásul még izgulni sem tudtunk igazán a hőseinkért, mivel annyira kiszámítható minden esemény és karakter. Nagyjából 10-15 perc után tökéletesen biztosak lehetünk a végkifejletben, de még az oda vezető útban is.  A karakterek épp csak annyit fejlődnek, amennyi elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egyáltalán történjen valami, a csavar pedig mindenkinek egyértelmű, aki valaha látott/hallott már bármilyen történetet.

Az egyetlen, ami igazán élvezetes, az a film üdítő színvilága, így a látványra nem panaszkodhatunk, bár kétségkívül kár volt 3D-s mozit csinálni belőle, mivel az a plusz egy dimenzió semmit nem adott hozzá az élményhez.

Úgy tűnik számomra, hogy a DreamWorks most egy kissé megfeneklett. Nem tud megújulni és igazán értékeset letenni az asztalra, legfeljebb a már bevált filmek folytatásainak készítésekor.