Alkoholblues

Ha most lenne 1970, akkor Papp Szabolcs mínusz hatéves lenne, és Ganxsta Zolee is csak plusz négy, így elég nehéz lenne ugyanezt a filmet leforgatni.

De legalább lenne valami értelme. Megmutatni, hogy ez ilyen, zene és élet, veszedelmes, de biztosan jó, vagy legalább másmilyen. Így harmincnyolc év késéssel kicsit nehéz megérteni, hogy mit is képzeltek az alkotók. Az szinte biztos, hogy a műfajt eltévesztették. Ha híres embereket zárnak össze, hogy csináljanak valamit, miközben kamera veszi őket, az nem film, hanem realityshow, tévében a helye.

Az említettekhez Tóth Tibor gitáros és Mester Tamás csatlakozott, zenélnek, isznak, és egy pszichiáterrel beszélgetnek, ez szerencsés ötlet, különben még fárasztóbb lenne a gitárpöntyögéseket és a pohárcsörgéseket hallgatni, de azért ne tévedjünk. Négy, alkoholba mártott, tompult agyú egyén mesél az életéről - ahogy az már lenni szokott, minél tompább, annál jobb. Mert az meglehetősen humoros, amikor Mester Tamás misztifikál, vagy kétszer is elmondja azt, hogy míg Ganxsta Zoleenak a rock and roll az agresszióról szól, neki a szabadságról. Miféle szabadságról? Éppen egy másfél órás reklámfilmben szerepel, amelynek a címe is egy whiskymárka nevének az eleje, és ami azért fekete-fehér, mert az ital címkéje is olyan. Ez lenne a rock and roll szabadsága? Vagy az, hogy néhány hetet, hónapot, évet félig lehunyt szemmel élnek le, és az embernek az az érzése, hogy öt percet sem bírnának ki ezek a fiúk cigaretta, alkohol, fű, miegymás nélkül. Akkor már nem intelligensebb Ganxsta, aki kitalált egy szerepet magának, tudja, hogy szerep, de legalább kényelmesen érzi magát? Néha elcsodálkozik, hogy akik nem ismerik, esetleg komolyan veszik, és a kanadai határon félreállítják, hogy ha úgy fest, mintha a Manson család tagja lenne, talán tényleg vannak áldozatai.

Nehéz egy ilyen filmnél megmondani, hogy mi az érdemi része, és hogy végeredményben akkor jó, ha több whisky fogy tőle, vagy attól, ha az itt kitalált zenekar viszi is valamire. Ami az utóbbit illeti, erősek a kételyeim. A Jack Jack zenéje másod-, harmadosztályú nyúzás, ráadásul angolul, aminek megvan az az előnye, hogy legalább a szövegeken nem tudnak összeveszni, úgysem lehet érteni, miről énekelnek. Cserébe viszont az egész utánérzés jellege erősödik, és még csak azt sem lehet mondani, hogy valami olyasmit mondanak ki, amit más nem.

Nem is nagyon mondhatnak, hiszen a Jack Jack ügye annyira nekik sem lehet fontos. A négyből hárman más zenekarokban játszanak, ott érzik magukat otthon, egy kicsit kirándultak, pénzt kerestek, berúgtak, tényleg vétek volna kihagyni az erről szóló csodálatos filmet.