Amikor McConaughey beül a Lincolnba

A legjobb dolog, ami Matthew McConaugheyval történhetett, az, hogy végre valaki kicsavarta a kezéből az instant barnítókrémet, beültette egy Lincoln hátsó ülésére, és hagyta, hogy arrogáns legyen. Az igazság ára viszont nemcsak a színész szarkalábas szemétől jó.

Amikor a főcím alatt megszólalt Bobby Blue Bland Ain't No Love in the Heart of the City című dala, és a hetvenes évek klasszikus rendőrsorozataira emlékeztető képekben elkezdték a lepukkant Los Angelest mutogatni, már tudtam, hogy nagyon nagy baj nem lehet Matthew McConaughey legújabb filmjével. Megannyi szemétre való romantikus vígjáték és ipari mennyiségű, a bőrét természetellenesen narancsszínre változtató barnítókrém után a színész végre azt csinálja, amihez a legjobban ért: arrogáns sármjával mindenkit megfőz, és végigmenőzi a kétórás műsoridőt.

Ügyvédes krimiben túl sok újat nehéz már hozni, talán ezért is ültette főhősét a film alapjául szolgáló regényt jegyző Michael Connelly egy Licoln Town Car hátsó ülésére, ami egyben irodaként is funkcionál (hogy miért, az nem derül ki, de nem is fontos). De ezen kívül a karakter maga a film első harmadában nem sokkal árnyaltabb, mint az ügyvédes tévésorozatok főszereplői. Haller ügyes, kihasznál minden kiskaput, így a rendőrök rühellik, az államügyészek megvetik, ő meg legbelül gyűlöli magát. Szóval ami klisé az írók noteszében az ügyvéd szó mellett sorakozik, az a filmben is megjelenik, igazi ponyvát látunk életre kelni a vásznon.

A történet sem eget rengetően újszerű, Haller elvállalja egy lóvés fickó védelmét (Ryan Philippe), akit azzal vádolnak, hogy jól megvert egy nőt, aki persze kurva, hogy egy újabb sablont ráhúzzunk a történetre. A férfi ártatlannak vallja magát, nem akar vádalkut kötni, Haller pedig nekilát, hogy kihúzza a csávából. A film igazán a második harmadában indul be, amikor az ügyvéd rájön, hogy szívatják, nem sok minden az, aminek látszik, és még egy régi ügye (ami álmatlan éjszakákat okoz neki már évek óta) is bejön a képbe, hogy a végén egy szép nagy masnival átkötött csomagban az egész összerázódjon kerek egésszé.

Amitől a film több és jobb, mint egy tévéepizód, az főleg a színészeknek köszönhető. McConaughey mellett Marisa Tomei (az exfeleség), William H. Macy (a magánnyomozó), Josh Lucas (az idióta államügyész), Micahe Pena (egy régi védenc) és John Leguizamo (a kétes erkölcsű óvadékügynök) az egysoros szerepleírásokból egy-egy mondattal, manírral egészen pofás kis karaktereket raktak össze. Kár, hogy pont a másik főszereplő, Philippe alakítása súlytalan.

McConaughey végre nem egy idóta ripacs, hanem amolyan szegény ember George Clooneyja módra hozza a komoly, de laza csávót, akinek a látszat ellenére van szíve, és ugyan legtöbb piti bűnözőt vádalkuval hozza ki a sittről, de ha nagyon kell (az ártatlanság védelmében), tököket növeszt magának, és a tárgyalóteremben is villog.

A filmet az a Lukas Ettlin fényképezte, aki legutóbb a borzasztó Battle: Los Angelest próbálta elviselhetővé tenni, sikertelenül, itt viszont nagyszerű munkát végzett. Los Angeles nem csillog és nem nyűgözi le a nézőt, hanem nyomasztja, ráadásul sikerült érzékeltetni az iszonyatos hőséget is, amitől McConaughey arcán a közelikben patakokban folyik a víz. A szűk közelképek miatt személyesebb, intimebb lesz minden jelenet, mint a hagyományos ügyvédes filmekben szokott, és ez is nagyon jót tesz a történetnek. Értékelés: 7/10.