[img id=486251 instance=1 align=left img]„A halott költő szorgalmasan dolgozik, majdnem azt mondtam: alkotó ereje teljében van. Mert az élet és a halál semmi. Csak a teremtő lélek és a mű számít. Ha szórakozott lennék, jóhiszeműen ezt írhatnám e beszámoló végére: még nagy műveket várhatunk tőle.” – többször kezdtem már tanulmányt ezekkel a Márai-mondatokkal (Kosztolányi halála után megjelent szövegei kapcsán írta le őket), hiszen mindenkinek, aki elhunyt szerzők kézirataival bíbelődik, kapóra jönnek. 

Az meglehetősen ritka eset, hogy lezárt, kerek egésszé formált remekművekre bukkanunk az írói hagyatékban (bár szoktak a filológusok a kivételekről ábrándozni): változatok, félbehagyott művek, izgalmas oldalak viszont, amelyek némi magyarázattal érdemesek a megjelentetésre, jó eséllyel előkerülhetnek padlásokról, dobozokból, esetleg örökösöktől. 

Így történt ez most is (ezúttal egy doboz volt a forrás), amikor a Helikon Kiadó közreadta az Egy polgár vallomásai harmadik, eddig ismeretlen részét. Vagyis valójában azt is, meg nem is – miként a szerkesztő, Mészáros Tibor Márai Sándor Vallomásának harmadik része elé című, ám utószóként a könyv végére helyezett szövegéből megtudjuk, nem olyan egyértelmű, mivel is jelentkezett Márai a 2013-as Könyvhéten.

Annyi biztos, hogy a Hallgatni akartam nem lezárt mű, „az eredetileg «Egy polgár vallomásai III.» címen (1949-1950) kiadandó Márai mű első fejezeteit tartalmazza, kéziratból ellenőrizve, teljes szöveggel, helyenként a kihúzásokat is jelölve. […] Ennek közvetlen «folytatása» (pontosabban szerves része) a «Föld, föld…»”. 

Teljesen megértem a kiadót, hogy az Egy polgár vallomásai harmadik, eddig ismeretlen részeként reklámozza a könyvet - Márai maga is visszatért újra és újra erre a félbehagyott harmadik, illetve a feltehetőleg a naplófeljegyzésekben „szétírt” negyedik kötetre. (Ha azt írják az óriásplakátokra, hogy előkerültek a „Föld, föld…” később levágott első fejezetei, az nyilvánvalóan kevésbé lett volna hatásos.) 

Az Egy polgár vallomásai pedig egyértelműen a Márai-életmű legfontosabb alkotásai közé tartozik, a magyar irodalom egyik legszebb zárlatával, a nyári idillbe megérkező hírrel: lelőtték Ferenc Ferdinándot. „Princip jól célzott. Pontosan az életünk közepébe.” – írta Márai Sándor másutt. A gyökeres változás érzetéhez az is hozzájárult, hogy a háború kitörésének idején Márai éppen 14 éves volt, ekkor szakadt el családjától, és került szembe az általuk is képviselt létformával. Hiszen úgy volt ő a polgárság írója, hogy egész életében menekült az osztálya és családja biztosította merev szabályoktól.

A Hallgatni akartamban is van egy szimbolikusként is felfogható, de a töprengést ténylegesen elindító dátum, az Anschluss napja, 1938. március 12-e – ennek a napnak a történéseit idézi fel Márai, 10 év távlatából, már az emigrációból. Egyszerre beszél a balsejtelmeiről, amelyek azonnal megrohanták, de arról is, inkább csak érezte, hogy végzetes fordulópontot él át, megfogalmazni akkor nem lett volna képes mindezt. 

De nem hallgatja el azt sem, hogy valójában nem értett meg semmit abból, ami az országra és rá magára is várt az elkövetkező években. Este színházba ment, másnap a szokásos teniszezést követően leült dolgozni, a szobalány behozta a narancslevet, eközben azonban, írja ő, voltaképpen már minden elveszett: „Ott ültem szobámban, egy – Európa határ menti vidékén akkor már ezer esztendeje keresztény műveltség alapelvei szerint berendezett – országban, és azt hittem, hogy író vagyok. Ezenfelül még azt is hittem, hogy egy osztályhoz és egy műveltséghez tartozom, s ennek az osztálynak és műveltségnek biztos talapzata van.” 

[img id=495893 instance=1 align=left img]Vannak ilyen kivételesen erős részletek a könyvben, amikor a személyes sors, a később történelmivé emelkedő jelen pillanat megélése, a polgárság és Magyarország sorsa egyszerre, egymás tükrében mutatkozik meg.

Ugyanakkor a Hallgatni akartamban nem tudta Márai úgy megoldani a személyes sorsnak és a történelmi eseményeknek az egymásravetítését, mint az első kötetben. De hogyan is tudta volna, hiszen ilyen könyvet, mint amit a kezünkben tarthatunk, Márai maga sosem hozott létre – Mészáros Tibor például az író által kihúzott részeket is visszaillesztette a szövegbe. 

Nem kifogásolható ez, mégis, így legalább két kételyt elültetett, bennem mindenképp: egyrészt nem tudom, mit értsek azon, hogy a szerkesztő helyenként jelöli a kihagyásokat, másrészt vannak olyan mondatok, például a 39. oldalon, amelyeket szögletes zárójelek közt közöl, lábjegyzetben hozzáfűzi, hogy ezek „áthúzott bejegyzések”, de gömbölyű zárójelben, pontokkal, mintha kihagyásokat is jelölne, így: „Igaz, ez nehezen következett el és kegyetlen ázsiai (…) nem sokat törődik az ügyükkel”. Itt vajon mi maradt ki és miért? Lehet, hogy egyszerűen nem volt olvasható a részlet, akkor viszont jó lett volna ezt feltüntetni, hogy ne képzeljünk oda valamilyen rejtélyesebb és összetettebb okot.

A Hallgatni akartam nem marad meg pusztán az Anschluss napjának elemzésénél: soha nem olvastam például hasonlót, mint az a részlet, amelyben Kassa visszacsatolásáról tudósít minket a szerző. Márai újságíróként a helyszínen élte át az ünnepi pillanatokat, de felhőtlen boldogság helyett csalódottságot érzett, amikor viszontláthatta szülővárosát, ahova húsz éven át vágyott vissza. Az ottaniak is hasonlót éreztek, hiszen az „anyaországból” érkezettek úgy bántak velük, mint a gyarmatosítók a bennszülöttekkel. 

Az „anyások” érkeztek meg, írja Márai – még nem hallottam ezt a kifejezést, mondhatnám, már pusztán ezért megérte, hogy előkerült ez a szöveg a dobozokból: „Morogva, gyanakodva ültek be a hivatalokba az «anyások» – a felvidéki őslakosok, keserű humorral, így nevezték el az anyaországból küldött közigazgatási és katonai hivatalnokokat –, s egy türelmetlen, tájékozatlan, mindenképpen idejétmúlt hazafiaskodás jelszavaival nekikezdettek a «rendcsinálásnak».”

De megérte más miatt is: Márai esetében teljességében soha meg nem szüntethető veszteség az, hogy kiesett az időből, nem lehetett „kortárs”, csak élete első évtizedeiben. És nem pusztán arra gondolok most, hogy mindig döbbenten számolom ki: gimnazista voltam, amikor meghalt, de nemcsak erről a hírről nem értesültem, róla magáról sem tudtam semmit. 

Gondolok arra is, hogy Dárday Pál filmjében, Az emigránsban, amely Márai utolsó naplója alapján készült, van egy jelenet, amikor az öreg, magányos író megéhezik, így elmegy, hogy szerezzen valamit – és egy amerikai gyorsétterembe jut el. A lakásában a régi, polgári Magyarország, kint pálmafák, száguldó autók és rágózó tinik. Az egyéniség gőgös, századeleji kultusza és a tömegkultúra diadala: mintha Kosztolányit kellene elképzelnünk, amint elugrik egy hotdogért. Kicsit most, persze, egészen sajátos módon, mégis kortársaivá lehettünk Márainak, aki friss könyvvel kereste fel az olvasóit.

Hiszen ebben az új könyvében ott van ő maga is, nem pusztán az országról, annak egyes politikusairól (például Bethlen Istvánról vagy Bárdossy Lászlóról – mindkettejüket ismerte Márai személyesen) olvashatunk. Látjuk a személyes tragédiákat is átélt írót (1938-ban rég várt, egyetlen kisfiát veszítette el), meg felvillanni azt az átmenetet, ahogy a könnyed, divatos, felületes (újság)íróból tartással rendelkező, az elvei miatt a végtelen magányt vállaló, élete második felét a teljes visszhangtalanságban és sikertelenségben leélt író lett. 

Ortutay Gyula (akinek az élete második felében támadt némi tapasztalata a rendszer kiszolgálásáról) 1939-ben a következőt írta naplójába: „Márai minden rendszert jól kiszolgálna, ő keserves példája a polgári humanizmus gyáva s férfiatlan típusának.” Karinthy Utazás a koponyám körül című regényében pedig úgy jelenik meg Sándor, a „virtuóz író”, a stiliszta, mint aki fél meglátogatni a beteg Karinthyt, ezért meg kell tréfálni telefonon, haldoklóként belehörögve a kagylóba. Lehet, hogy Márai nem is volt eredendően bátor. Ennek tudatában még döbbenetesebb olvasni őt.