Apokalipszis a játékdobozban

  • (efes) / PORT.hu

A válság egyik legbiztosabb jele, a filmforgalmazók olyan filmekkel próbálják elnyerni a közönség kegyeit, melyekhez rendesen hozzá sem nyúlnának. A Pánikfalvát bemutató Szuez Film persze, eddig is bevállalós volt, de ez a film...! Előállítása valószínűleg kevesebbe került, mint a záró stábbuli italszámlája, a sztoriját is mintha kiscsoportos óvodások kreálták volna egy pszichedelikus brainstormingban... Mégis, fogalmam sincs, miért oly szórakoztató...

Veled is megtörténhetett...
Annak idején rengeteget játszottunk ilyet Bélával, aki ma már híres zenész, de akkor még viszonylag keveset gyakorolt. Nem volt akkor még szuperfegyverekkel felszerelt G.I. Joe, cseklő-nyakló Transformer, az ódon műgonddal megformált ólomkatonák pedig már nem. Mi a piacon vásároltuk meg a képzeletünkben szuperhősökként harcoló katonáinkat, a rendes piacon, ahol karalábét, krumplit, gyümölcsöt lehet vásárolni. Ezek a harcosok műanyagból, fröccsöntéses eljárással készült elnagyolt figurák voltak, indiánok nyilakkal, kóbojok pisztollyal, második világháborús katonák gépfegyverrel és középkori lovagok karddal, vagy lándzsával. Szigorúan egy színben, kékben, zöldben, pirosban vagy sárgában. Drágán, talán 20 forintért lehetett olykor kapni olyat is, melynek kezéből ki is lehetett venni a kardot, dárdát, íjat, de nekem olyan kevés volt viszonylag. Mi Bélával aztán ezekkel a műanyag katonákkal eljátszottuk a világvégét, a Holdraszállást, több világháborút, de főleg az Orion űrhajó és az Alfa holdbázis kalandjait, melyben azért gond nélkül szerepelhetett Winnetou és Old Shatterhand is. Egy lestrapált játékvárból, kopott játékkockákból, az akkor divatos fémépítőből díszleteket építettünk, a műanyag katonákat kiherélt matchboxokon és a Béla szabályostól messze eltérően összeállított, amúgy méregdrága HO méretű modellvasútján transzportáltuk ide-oda, még a perzsaszőnyeg mintázata is komoly jelentésekkel bírt, ám arra konkrétan már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pl. Matuska Szilveszter hajdani mutatványát többször is modelleztük, minek következtében egyszer csak a gyönyörű, tűzpiros NOHAB nem akart többet menni... Ha annak idején lett volna digitális fényképezőgépünk és egy laptopunk (és tudtuk volna, mi fán terem a stop-motion animációs technika), akkor csinálhattunk volna mi is egy ilyen filmet, mint ez itt.

Velük meg is történt...
Stephane Aubier és Vincent Patar, tanult belga filmesekként persze alaposan tudják, hogyan kell iszonyatosan babra munkával, mozdulatfázisról mozdulatfázisra élettel megtölteni -animálni- az élettelen figurákat, sőt azt is tudják, hogyan kell ily módon történetet mesélni, hatást kelteni, figyelmet fenntartani, stb., stb. A Pánikfalván látszik, hogy nem amatőrök összecsapott munkája, mégis azzal a közkeletű szófordulattal állunk fel a székből, hogy: - Hát essz késsz!. Egyfelől, a temérdek munka, ami persze nem méregdrága gépparkot és stúdiómunkaórák ezreit feltételező, ma divatos és menőnek számító három dimenziós CGI, hanem a filmezés őskorából eredő ?beállítom-lefényképezem-picit mozdítok-lefényképezem és a végén az egészet egybefűzöm?-jellegű fatengelyes, már említett stop-motion. Másfelől azonban az egész film olyan, mintha betépett óvodások kiabálták volna össze a történetét egy fullra hajtott babazsúr utolsó, apokaliptikus félórájában. Józan, felnőtt ésszel, még komoly szürrealista, dadaista, valamint pszichedelikus műveltséggel is nehezen felmérhető, ahogyan a filmben a különböző terek és földrajzi síkok egymásba fordulnak, melyet azonban a figurák játszi könnyedséggel járnak be. A fent és lent, mélyben és magasban, víz alatt és víz felett szédítően illogikusan keveredik. Felugrok és beverem a fejem a plafonba, ahol rögtön rés nyílik, és felesek a tátongó lyukba, az ott tátongó mélytengeri sötétségbe, és zuhanok bele felfele és felfele, egészen az aljáig, vagyis tetejéig, ahol ha balra fordulva egy barlangot látok, melynek végén rövid sétával visszajuthatok a szobámba. De mit várjunk egy olyan film térélményétől, melynek fő karaktere egy beszélő, zongoraórára beiratkozó, szerelmes Ló, s akinek két segítője (barátja, társa?), egy Indián és egy Kóboj, két mihaszna, félkegyelmű bajkeverő. A szomszédban becsületes belga parasztok laknak, állatokkal, munkamániás emberrel és kikapós feleséggel. Az oktondi Rendőr és a fütyörészős Postás is illik a képbe, csakúgy, mint a death-metál dobos Öszvér, hiszen ez a kép olyan zagyva, hogy minden belefér. A történet magva valóban annyi, amit a film adatlapján is mindenki elolvashat, aki ennél többre kíváncsi, annak meg kell néznie a filmet, melyhez viszonyt alaposan fel kell kötni a gatyát.

Apokalipszis
Az elszabadult, féktelen, logikai hajtűkanyarokban és ötletszerű bakugrásokban száguldó gyermeki képzelethez hasonló a film cselekményszervezése, mely egy elfuserált születésnapi zsúrból apokaliptikus zűrzavart képes varázsolni egy ágy alá betolt játékdobozban, melyben eddig békésen feküdt a már szinte elfeledett műanyag lovacska, a tolldíszes indián, a kóboj, meg a többi játék. Nem a Toy Story ismert disney-worldjét látjuk, hanem a valódi káoszt, a valahai Armageddon pontos modelljét, amit csak szabadjára engedett gyermekek képesek előidézni. Vagy pénzszűkében lévő, fékezhetetlen agyvelejű belga filmesek. A Pánikfalva öt percig érdekes, tíz percig fárasztó, további tíz percig idegesítő, utána, ha eddig még nem szöktünk meg, kifejezetten szórakoztató.

Kinek ajánljuk?
- Gyermeket váró szülőknek.
- Pihent agyú felnőtteknek.
- Szabadgondolkodó gyermekeknek.

Kinek nem?
- Gyermeket akaró szülőknek.
- Csak az ismert koordinátarendszerekben gondolkozni képes felnőtteknek.
- Azoknak, akik nem hajlandóak megküzdeni saját szórakozásukér.t


6/10