Arendt, az amazon

Konzervatív tézisfilm a neves német rendezőnő, Margarethe von Trotta Hannah Arendt-mozija. Ugyan nem lehet kérdés, hogy ha egy filozófusról akarunk biográfiai művet készíteni, akkor a nézeteit és tudományos munkásságát taglaljuk-e, az viszont igen, hogy mekkora periódust igyekszik a rendező besűríteni a fikciós film műfajának limitált játékidejébe. Különösen, ha a XX. század egyik legfontosabb gondolkodójáról van szó.

Trotta nem is akart túl sokat markolni, viszonylag rövid korszakot dramatizál: Hannah Arendt életének azt a szakaszát, amikor 1961-ben Adolf Eichmann SS-tiszt jeruzsálemi bírósági tárgyalásának tudósításaként a Gonosz banalitása címmel készített cikksorozatot a The New Yorkernek.

A film érzékenyen, ám igencsak limitáltan járja körbe a múlt feldolgozásának problémakörét. Kimarad például Arendt munkásságának kvintesszenciája, A totalitarizmus gyökerei és ennek keletkezésének körülményei. Kapunk viszont momentumokat polgári életéből, személyes érzéseiről, amelyek sajnos legtöbbször húsz évvel ezelőtti tévéfilmes, sőt sorozatos (!) dramaturgiával vannak ábrázolva.

Skiccek csak ezek a szituációk, bántóan sablonosak és olykor még feleslegesek is. Ezáltal a tömör unalom felé taszítják a művet. Ugyanakkor a felvetett, a filozófia határain túlmutató kérdések és felfedezések tűélesek és a címszerepet alakító Barbara Sukowa lenyűgöző energiákat mozgat a játékával: a lélekábrázolástól a szempillarezdülésig hiteles. Még azt is elviseli a film, hogy a rendező sokszor kínosan „old school” módon tolja a kamerát a színésznő arcába.

A film legerősebb szegmense a klasszikus lezáró harmadik felvonás, mely a cikksorozat utáni reakciókat tárgyalja, végül is dramaturgiai szempontból itt történnek a (játék)filmszerű dolgok: Arendt konfrontálódása szakmatársaival, barátaival, szeretteivel és természetesen önmagával. Itt derül ki, hogy Trottát leginkább a kemény női karakter kibontása érdekelte, csakúgy, mint annak idején a – az árja nők, zsidó férfiak szétválasztásáról szóló, a magyar mozikat elkerülő – Rosenstrasséban tette. Igaz, ott jóval több giccsel. Kár, hogy Hannah Arendt első életszagú megmozdulására majdnem két órát kell várni.