Átélhetőség a minimalizmus oltárán

Luc és Jeanne-Pierre Dardenne legújabb filmje ugyan következetesen tartja magát a belga szerző- és testvérpáros életművének érdeklődési köréhez és filmnyelvi stílusához, korábbi filmjeikhez mérhető hatást mégsem vált ki. Sőt, a Két nap, egy éjszaka középszerűségét pont a szikár és távolságtartó minimalizmus alapozza meg.

A film az életmű korábbi darabjaihoz hasonlóan az alsó-közép/munkásosztályból válogatja szereplőit és konfliktusait. A Két nap, egy éjszaka főhőse Sandra, aki pár hónapos betegszabadságát követően szeretne újra munkába állni a gyárban, ahol depressziója előtt évekig dolgozott. Azonban a vállalat nem kívánja visszavenni – a válság miatt ugyanis nincs elég pénz a dolgozók bónuszaira és még egy ember alkalmazására is. A főnöke ad még egy esélyt a megalázott nőnek: ha egy hétvége alatt meggyőzi kollegáit, hogy mondjanak le az év végi extra fizetésről, akkor megtarthatja állását. Ezzel kezdetét veszi Sandra kálváriája: munkájának visszaszerzéséért vívott küzdelme egyben saját korlátainak és gyengeségeinek legyőzésévé válik, melynek valódi tétje, hogy hétfőn emelt fővel nézhessen feletteseinek szemébe.

A szerzőpáros a női sorsok és a szociális problémák lelki vetülete iránti érzékenysége nem ebben a filmben mutatkozott meg először: az alkotás központi konfliktusa szoros párhuzamot mutat Dardenne-ék egy korábbi – az első Arany Pálmát bezsebelő – filmjével, az 1999-es Rosettával. Címszereplője számára – Sandrához hasonlóan – a munkahely és a megélhetés elvesztése jelenti a személyes, lélektani válság ha nem is kiindulópontját, de erős katalizátorát. Mintha ezen nők számára az állás a belső egyensúly kulcsa is lenne, a publikus szférában való helytállásuk önmaguk és sorsuk igazolása az anyagi biztonságon túl. Csak míg Rosetta egy kamaszlány szertelenségével fut a végzetébe, addig Sandra a depressziója ellenére is érett nőként hoz önálló és maradéktalanul jóváhagyható morális döntést a film zárlatában. Ezáltal a Két nap, egy éjszaka befejezése sokkal pozitívabb érzést hagy a nézőben.

Persze ehhez a film központi gondolatköre is igyekszik hozzátenni: a munkáért való harc egyes stációin keresztül Sandra saját magával – és a még mindig jelen lévő betegségével – küzd meg. Ennek értelmében a filmi konfliktushelyzet kiindulópontját jelentő munkahely visszaszerzése egy idő után némiképp súlytalanná válik, a valódi tét a személyiség talpra állása és az önbecsülés visszaszerzése lesz. Kár, hogy ez az érdekes felvetés ugyanúgy nem kárpótol a másfél óra unalomért, mint a film plusz erkölcsfilozófiai töltete, mely a pénz és a felebaráti szeretet közötti döntés súlyát igyekszik megragadni a kollegák oldalán – Dardenne-ékhez mérten steril távolságtartással és pont ezért hatástalanul.

A szikár minimalizmus sajnálatos módon a Két nap, egy éjszaka narrációját is bekebelezi: a tizenhat munkatárs meggyőzésére felfűzött történetfonal kínosan önmagát ismételgeti, még tovább lassítva az amúgy is hosszan kitartott, kézikamerás jelenetekkel operáló alkotást. Sajnos a monotonitáson a teljesen érdektelenre formált mellékszereplők sem sokat segítenek: egy-egy epizód erejéig kapnak csak teret, személyiségük alig közvetítődik a néző irányába, és noha társadalmi státuszuk érdekességét lebegteti a film (pl. afrikai bevándorlók), ezt sem fejti ki.

Ráadásul Dardenne-ék idei alkotásával szembeni elvárásokat nem csupán az eddigi életmű sikerei és az Arany Pálma-jelölés alapozta meg, hanem az is, hogy a főszerepet – tőlük szokatlanul – egy világsztárra, az Oscar-díjas francia szépségre, Marion Cottilard-ra bízták. Ő Sandrává lényegülvén természetesen elveszti díva-énjét, azonosul a depressziós, alsó-középosztálybeli családanya szociális válsággal is megspékelt problémáival, miközben kifejezetten élvezhető összhangban működik a filmbéli partnerét alakító – és a Dardenne fivérek filmjeiben gyakran szerepeltetett (Srác a biciklivel, Lorna csendje, A gyermek, Rosetta) – Fabrizio Rongione-val. Cotillard játéka mégsem teljesen átélhető, és ez is a távolságtartó minimalizmus rovására írható: a közeliek hiánya miatt nem hatolunk a főhős lelkéig, válsága sterilen lebeg a Két nap, egy éjszaka munkásvilágában.

Hiába tehát szociális és lelki problémák iránti érzékenység csírája és morálfilozófiai mögöttes tartalom lehetősége, a Dardenne fivérek közkedvelt és emblematikus minimalista stílusa ezúttal fordítva sült el: egy unalmas alkotás lett a Két nap, egy éjszaka. Kár érte.