Kedves Bátor Néző!
Ha eddig a filmnézős kávésbögrémet a széplelkű rendezők alkotásaihoz hívtam nézőtársnak, akkor ezúttal bögrék egész seregére lett volna szükségem, hogy ne szorongassam rojtosra sokat megélt cseresznyepiros sálamat.
Igen, számíthattam rá, hogy nem kacagás lesz osztályrészem. Vártam, hogy a film fantáziadús trükkjeivel, velőtrázó hanghatásaival kerget az őrületbe; de nem, az Átok a műfaj klasszikus és épp a műfaj sajátosságaiból adódóan elavult formáira épít. A rendező unalomig ismert fogásokkal él és legfőbb eszköze a húszas évek elejéről jól ismert "fekete keretes", átható tekintet. A múltidézés egyszerre válik előnyére és hátrányára a filmnek. Erénye, hogy a hagyományos japán ábrázolások démonjai elevenednek meg a vásznon, felhasználva azt a tudást és tapasztalatot, amit a japán képzőművészet nyújt. Hátránya, hogy a rendező nem él a jelen kor kínálta technikai lehetőségekkel és aktualitását veszti a film.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyszerre ásít a publikum; ha ásít egyáltalán. A film inkább a thrillerekre emlékeztető eszköztár elemeivel él, ezért nem is nevezném egyértelműen horrornak és unalmasnak sem.
A film formanyelve, a karakterek és a történet kidolgozottsága azt sugallják, hogy a film a kilencvenes években készült. Kíváncsi vagyok, milyen lehet a film eredeti verziója, amit egy évvel korábban, 2003-ban forgattak. Az IMDB információi szerint Takashi Simizu készít egy újabb filmet is ebben a témában, a forgatás várható vége 2006, sőt már több része is van a filmnek, és úgy tűnik, azokat is újraforgatja. A jelek szerint a rendező hű a történetben megismert átokhoz. Ha a "gonosz" egyszer megérint valakit, akkor haláláig kísérteni fogja, újból és újból át kell élnie a felismeréssel járó megpróbáltatásokat. Azt a benyomást keltette bennem, mintha ez is egy "első" film lenne, amit több éves várakozás után újra feldolgoz majd valaki vagy épp ő maga. Évről évre megpróbál kihozni valamit a történetből és kísérletével mindig elégedetlen; nem találja az összhangot a kortárs lehetőségek és elvárások, valamint a régi fogások alkalmazása között...
A Takashi Shimizu által rendezett remake középkategóriás ijesztgetős film lett, csak Sarah Michelle Gellar (Karen) személye idézi a kort, amiben a film született; a rendező elhatárolódik minden eszköztől, amit az amerikai remake-ek esetén már megszokhattunk, sőt, olykor el is várunk.
A műfajok jellemzői egybemosódnak, nem különíthetőek el élesen. A thriller vonásai eredetibbek, kidolgozottabbak, ez húzza ki a filmet a könnyen felejtés bugyraiból. A hitchcocki tézis megállja helyét, a film élvezetes, még a sálam kötésének rácsain keresztül is. Apró csúcspontjai és kék bőrű emberevő démonjai egész biztosan elnyerik a horror műfajának és a japán szellemvilág rajongóinak tetszését.
Már túl voltam a sálam és kedves filmem nagy részén, mikor fiatalkorom emlékeiben bízva már csak a mindent feloldó zárójelenetet vártam, ahol a székébe kapaszkodó halandó megszabadul az eltelt 96 perc gyötrelmeitől. Fojtó érzésként maradtak meg bennem a film képsorai, nem kaptam feloldozást... De nem árulom el miért?
Ma éjjel pedig többször is meg kellett néznem, nem guggol-e sápadt emberevő kisfiú az ágyamnál...
