"A hazugsággyáros" esetében valós eseményeken alapuló történettel van dolgunk. 1998-ban Stephen Glass-ról, egy elismert amerikai liberális lap, a "The New Republic" fiatal riporteréről kiderült, hogy álinterjúkkal és kitalált történetekkel szórakoztatta olvasóit a hitelesség látszatát keltve. A filmet 2003 őszén mutatták be az Egyesült Államokban. Aktualitását fokozta, hogy egy fél évvel előtte tört ki a "New York Times"-ban is egy hasonló botrány. A 27 éves Jayson Blair szintén fiatal és népszerű újságíró volt, akinek cikkeit gyakran az első oldalon közölték. Négy év alatt 73 írása közül később 36-tal kapcsolatban merült fel a plágium vagy a hamisítás vádja. Kitalált interjúiban valós személyeket is szerepeltetett s mellé neves újságok cikkeit ollózta. Mestere volt az amerikai magazinoktól elvárt kliséknek és megható történeteknek. Ez esetben a főszerkesztő lemondott, amit részben szerkesztőségen belüli ellentétek idéztek elő. A lap 2003. május 11-én négy oldalas vezércikkben elemezte az esetet.
Öt évvel korábban Stephen Glass, ("A hazugsággyáros" címszereplője) eddig nem merészkedett, hiszen tudósításainak alapanyagát gyakran (az ő esetében 41a 27-hez az arány) még csak nem is valós, hanem kitalált személyek és események adták. A két médiakalandor párhuzamát erősítette az is, hogy nem sokkal a Blair botrány kitörése után adták ki Glass önéletrajzi ihletésű regényét, "A mesélő"-t.
Glass cikkei fantáziáltak voltak, ám cseppet sem költői módon. Feltehetően nem sokban különböztek egy átlag amerikai pletykalap híranyagától: kitalált például egy szektát, akik szerint az idősebb Bush elnök maga a Megváltó, egy Wall Street-i befektetési vállalkozást, melynek vezetői székhelyükön egy szentélyt őriznek Alan Greenspan, az amerikai jegybank elnökének tiszteletére, beszámolót írt egy republikánus kongresszusról, ahol a fiatal republikánusok a gyűlésen való részvétel helyett egy pattanásos, molett tinilányt üldöztek a folyosón miután aljasra itták magukat a szállodai szobában stb.
Lebukását végül egy tizenöt éves hekker és egy számítógépes cég lepaktálását leíró álriportnak köszönhette. Glass teljes egészében kreált történetében a kissrác szülei és ügyvédje jelenlétében álomautót és számos csokicukornyalóka szintű dolgot zsarol ki a cégből biztonsági szakértelméért cserébe. Gyerekes és silány történetek ezek, de hozzá kell tenni, gyerekes és igénytelen az az olvasó közönség (beleértve a szerkesztőségi ülést) is, amely őket elismeréssel fogadta.
A film azonban nem ez utóbbi térfélen keresi az okokat. A szerkesztők válláról leveszi a felelősség nagy részét s Glass-t - kissé egysíkúan - beteges hazudozóként írja le. (A fiút Hayden Christensen játssza, akit ifjú Darth Vaderként láthattunk legutóbb.) Kérdés, hogy ha egy szerkesztőségben valóban olyan összetett ellenőrzés folyik, mint ahogy azt a film leírja, miért nem tűnt fel házon belül a sorozatos hamisítás. A film arra a kérdésre is kissé egyoldalú választ ad, hogy a Glass miért tette, amit tett. A jellemrajz szerint a 25 éves újságíró személyében egy buzgó stréber s egy kedvtelésből hazudozó gyerek lakik. Családi és lelki feszültségekre vagy tanulmányaira való hivatkozása kb. három mondat szintjén sikkad el, így hazárdjátékos sikerélmény hajszolása bár hitelesnek tűnik, de háttér nélkül marad. "A hazugsággyáros" összességében egy átlagtehetséggel levezényelt, óvatos, iskolás darabnak tűnik. Nézhető, de felejthető, mert nem mutat túl önmagán, nem mond többet a történet kapcsán, mint amit egy újság beszámolójából is megtudhatnánk.
Mindemellett elismerendő az alkotók megtörtént eseményekhez való feltétlen ragaszkodása. Az elsőfilmes rendező, Billy Ray egy nyilatkozatában elmondja, célja az volt, hogy egy dokudrámát szerkesszen a hetvenes évek stúdiófilmjeinek stílusában (legkedvesebb mintaként Alan Pakula: "Az elnök emberei" című filmje szolgált), s kizárólag valós eseményeket használt fel a forgatókönyvben. A forgatást hosszas kutatómunka előzte meg. Megkeresték Glass számos kollégáját s a forgatókönyvet a hajdani (második) főszerkesztő, Charles Line is véleményezte. (A film bemutatása után egyébként az őt alakító színész, Peter Sarsgaard aratta a legtöbb babért az Egyesült Államokban.)
Egy valaki hiányzik ebből az aprólékosan összeválogatott körképből, maga Stephen Glass. Az azóta újságíróból íróvá előlépett, hírhedt főhős néhány megjegyzése (ha igaz, ha nem) talán több életet lehelt volna a figurába. Mindemellett a film az amerikai magazinok újságírói gyakorlatába is igyekszik betekintést nyújtani, bár a mód, ahogyan ezt teszi, inkább néhány elsietett körsvenkhez hasonlít, mint elmélyült tanulmányhoz. Pedig a Glass-jelenség kiváltó okai bizonyára valahol itt keresendők.
