Az egyiknek sikerül...

Két filmvígjáték premierje jut erre a hétre - kinek-kinek ízlése szerint.
Nekem inkább a Dilisek vacsorája. Hajszálpontosan működő, már-már abszurditásba hajló, őrült francia komédia, a bohózat felszabadító, de szalonképes elemeivel fűszerezve, s az egészet a feketekomédia kegyetlenebb tónusaival a legmaibb mába helyezve. Jó mulatság, ám eközben egyfajta mesterségesen tökéletesre kimunkált helyzet az emberi kíméletlenség tanulmányozására. A színpadról nálunk is ismert darab (Balfácánt vacsorára!) a mozivászonra ültetve a színészi játéknak hódol: a kegyetlenül hülyére vett, pedig valóban káprázatosan hülye, ám esendően jó szándékú Pignon úr a duci, vízkék szemű színészi fenomén, Jacques Villeret filmes jutalomjátéka. Ő a magatudatlan ütődöttség és az istenveréssel felérő segíteni akarás sistergő-pusztító görögtüze. Szánandóságában hátborzongató, s amikor a legelviselhetetlenebb, megesik rajta az ember szíve. A szeretet és megértés kiszolgáltatott koldusa, komikussá növelt pszichopata önmutogatása mögött tragikusan magányos kisember vacog - egyszóval: ismerős kortársunk. Villeret alakításában "az isten barma" fokozatú hülye a játék legösszetettebb, legizgalmasabb figurájává nő, aki szinte emberfeletti végzetként rombolja szét vendéglátója sikeres, gazdag, elkényeztetett világát. Tőle lesz egyszerű mulatságnál több az a katasztrófasorozat, amit a túl sterilre kiagyalt vígjátéki helyzetek szórakoztatásunkra elővezetnek. Ráadásul még jókat is lehet nevetni.