Egy német film. A kilencvenes évek végéről. Ismerős történet: a piti gengszter bajba kerül saját balfácánsága miatt, s csak igen rövid idő van arra hogy kimásszon a bajból. De ehhez segítőtársra is szükség van. Piti gengszterünknek Manninak történetesen a barátnője Lola siet segítségére. A lánynak húsz percen belül kell előteremtenie százezer márkát, különben a főnök Mannit hidegre teszi. Kész és tiszta szituáció, megoldás csak egy van: a pénzt megszerezni, minden áron. Lola elindul.
Lola csak fut, keresztül utcákon, tereken, hidakon: át az egész városon. Kétségbeesett, mindent legyőző hittel keresi a pénzt, ami esetünkben valóban boldogít, hiszen az életet jelenti. S a pénz megszerzésének több módja is van: kérés, rablás, fenyegetés, szerencse. Lola szépen végigfut mindenen. Kér a bankigazgató papától, szupermarketet rabol ki Mannival, a papát fenyegetve kifosztja a bankot, kaszinóba megy. Ám mindez több történet, a sors játéka. Utazás álmok és lehetőségek között. Ha valami nem jön össze, lehet újra kezdeni, a mi lett volna ha... módján. S a pénz megszerzésére irányuló késztetés nem csupán célirányos, valamiféle "jó" irányába is mutat. Ha a pénzszerzés során a "rossz" kerül előtérbe, az nem jön össze. Ám ha a sorsra bízzák magukat, minden megoldódik. Ennek kulcsa csupán az, hogy mindennél erősebben kell hinni az eredményben. Lola pedig ennek a hitnek a csúcsa, női konoksága és elszántsága átsegíti mindenen.
A film képi világát sokszínűség jellemzi: minden lehetséges operatőri bravúr és trükk megjelenik, s egyes részeket animációs betétek emelnek ki. A képek különbözősége látványosan húzza alá a különböző szituációk hangulatát, minőségét. Egyes részek - melyeken Lola nem jelenik meg - videoképek, a futás közbeni találkozásokkor pedig gyors fotósorozatok jelennek meg: gondolatok, benyomások. A kameramozgások, s a vágás folyamatos mozgást hoznak létre, olyat melynek alapritmusa a futás. A gyors képváltások és különböző beállítások klipszerűek, de a bennük rejtező látvány sosem érdektelen és észrevehetetlen. A képek komponálása és a filmes eszközhasználat kiegyensúlyozott, arányos, egy trükköt sem visznek túlzásba a film készítői, mindenből pont annyi van, amit a néző be bír fogadni, anélkül, hogy figyelme lankadna. A filmben szinte nincs is olyan kép, ami ne a történetre vonatkozna, ez pedig egy újabb szál, a találgatás vonalát indíthatja el a nézőben: hogy is lesz most?
Mindezt pedig aláhúzza a film zenéje, mely ritmusával szintén a futáshoz kötődik, s vele szinte eggyé válik vele. Ez a zene műfaját tekintve techno, de nem a Scooter féle dübörgő árjazene, hanem finom ritmusú, szép vokális betétekkel kiegészített. Filmen kívül is érdemes hallgatni, s ahogyan ez már szokás, ki is adták CD-n. Ami pedig különösebbé teszi a zenét, az hogy a film rendezője is részt vett a zene létrehozásában.
A folyamatos rohanás feszültségét, a sikerre vágyás izgalmát időnként abszurd, humoros szituációk oldják - fokozzák. (Ilyenek például a bankár sorozatos karamboljai a BMW-s bunkókkal.) A nevetés ingere kikapcsol, de rögvest vissza is zökkent.
A film írójának és rendezőjének Tom Tykwernek ez a negyedik filmje, de az első amit nálunk is bemutatnak, s melynek megnézése után kíváncsi volnék a korábbiakra is. Rendezőként a filmet olyan egységes egészként látja és kezeli, aminek eredménye egy részleteiben is hatásos film. Ennek titka pedig a képekből való építkezés, melyek megmozdulnak, s történet íródik köréjük. "A Lé meg a Lola egy rohanó nő képéből született... - olvashatjuk a rendezővel készült interjúban - ...a sebesség, közvetlen, nyers örömére törekedtem." S a filmben a sebesség-élmény mellett, annak okaira, irányaira, következményeire is választ kapunk.
A szereplők számunkra ismeretlen német színészek, de a rendező itt sem tévedett. A Lolát alakító Franka Potente, hazájában kedvelt fiatal színésznő, remekül azonosul a nagyvárosi tecnho-lány figurájával, aki éppen saját nyersessége általa tud felülemelkedni környezetén. Lángszínű hajával mindig kirí környezetéből, Berlin szürkeségéből éppúgy, mint a bank falai közül. Ugyanilyen kontraszt az is, hogy Lola alakjában semmi nőies nincs, mégis ő az abszolút nő. S persze nem lebecsülendő a színésznő fizikai teljesítménye sem, hiszen ennek valóságos - szinte állati - volta teszi a filmet hitelessé. Manni (Moritz Bleibtreu) az egyszemélyes ok, a férfi akit meg kell védeni. A kedves balfék. A piti gengsztersegéd, aki még arra sem képes, hogy segítség nélkül elvigyen egy zacskó pénzt. Moritz Bleibtreu játéka a feszült, rezignált, hisztis gyermek-férfi személyében egyenrangú partnere Loláénak. A többi szereplő mind alárendelődik Lolának, rohanásának és Manni tétovaságának: ők a külső körön álló jó játékosok.
Európai filmet, jó európai-, s főleg jó német filmet látni manapság ritkaság. E területen legfeljebb a tévésorozatok szintjén lehetnek tapasztalataink, élményeink. (Cobra 11, Légizsaruk, A bohóc stb.) Itt már láthattuk, hogy a sorozatok, krimik, akciófilmek terén látványban, izgalomban, trükkben felnőtt a német film az amerikai mércéhez, sőt talán túl is ment rajta. A Lé meg a Lola - ami a filmet tekintve megint igen rossz magyar cím a Run Lola Run-hoz (Fuss Lola Fuss) vagy a Lola Rennt-hez (Lola Fut) képest - bizonyíték arra, hogy a német alkotók nem csupán a televíziós kommersz, hanem a jó mozifilm terén is tudnak jót, sőt újat is alkotni. A film tükörképe a kilencvenes évek európai techno-kultuszának, s megmutatja, hogy ez a szintetikus korosztály is képes rámozdulni a jóra, olyannyira, hogy Lola végül szinte szentté nemesedik.
Jó Lolával együtt futni, noha csak húsz perc az egész.
