Ismerik a viccet az időjósról? Mi sem, pedig Nicolas Cage pontosan úgy fest, mintha egy ismerős viccben alakítaná a főszerepet. Született pechvogelt játszik, egy apaként és fiúként egyaránt csődöt mondó, hivatali jó-létben tengődő tévéidőjóst, akit úton-útfélen különféle gyorséttermi maradékokkal találnak meg a prognózisaiban csalódott járókelők. Az olyan karikatúravigyorú palimadarak, mint amilyenre Cage veszi a figurát, a skót- és rendőrviccek tartományából lehetnek ismerősek, furcsán mutatnak azonban egy olyan filmben, amely a kisbetűs valósággal szeretne közelebbi kapcsolatot kiépíteni. Hogy mennyire, azt jól mutatja az a hideg, szürkéskékre maszkírozott pacni, amilyennek a rideg, de túlélhető valóságot filmünk készítői láttatni szeretnék. Komoly operatőri-látványtervezői munka fekszik abban, hogy beleérezhessük magunkat szereplőink lehangoltságába; üdvösebb lett volna azonban, ha a gusztusos jégvirágok és az elegáns téli dermedtség mellett a színészek játéka is hitelesíti ezt a nem túl irigylésre méltó lelkiállapotot. Míg a hasonló húrokat pengető Jégvihar vagy az ugyancsak a középosztály hasfájásaival foglalkozó Amerikai szépség vette magának a fáradságot, hogy a szokásosnál közelebb menjen a magukból kiábrándult szülőkhöz és a szüleikből kiábrándult kamaszokhoz, Az időjós nem jut tovább a lefelé görbülő szájak magamutogató attrakciójánál. Gore Verbinski legkínosabb pillanatai azok, amikor a patinás, Oscar-díjat érő tragikomikumra hajt. Ennél már az is jobb, amikor film csak szimplán rossz: se nem tragikus, se nem komikus.
