A korábban csak szűkebb körben ismert és elismert Nicolas Winding Refn két éve szinte pillanatok alatt a midcult-rajongók egyik kedvenc rendezőjévé vált. A Drive elegáns filmnyelvi megoldásai, az idézőjelekkel teli, okos szuperhős-történet telibe találta a klasszikus filmes héroszok újrafazonírozására fogékony nézők ízlését. A futótűzként terjedő hype, az összeszorított ajkú Gosling és a skorpiós dzseki az év végi toplisták élmezőnyébe repítette a filmet. A dán rendező és a kanadai színész újabb együttműködését ezek után természetesen fokozott érdeklődés kísérte.
Refn azonban nem törődött az előzetes elvárásokkal, és komoly meglepetéseket (és borítékolható csalódást) okozott az életművet felületesen ismerők számára. A Csak Isten bocsáthat meg ugyanis nem a sokat hivatkozott slágerdarab testvérpéldánya, hanem az azt megelőző film, A vikingek felemelkedése receptjét ismétli újra.
A félszemű harcos spirituális utazását végigkísérő 2009-es mozi a valóság (történelmi) síkján is értelmezhető ugyan, ám Refn e munkájában a természet és az ember, az egyén és Isten, illetve a létezés és küzdés viszonyai körül sokasodó súlyos metafizikai kérdéseket járta körül. A rendező a szokásos elbeszélői eszközök helyett mindent a szuggesztív képek és a hangkulissza hipnotikus erejére bízott, bepillantást kínálva az északi mitológia szavakkal nehezen körülírható mélyrétegeibe. A Csak Isten bocsáthat meg hasonló spirituális filmélményre törekszik, csak más értelmezési horizonton mozog. A burjánzó természeti képeket a posztmodern nagyváros mocskos atmoszférájára cseréli, illetve a viking néplélek helyett ezúttal az erőszak forrását jelentő ősbűnök kerülnek terítékre.
Refn legújabb műve egy brutálisan stilizált és a végletekig szimbolikus bosszúfilm, mely az emberi psziché archetípusait, a zsigeri elfojtások forrásvidékeit járja körül. A rendező az ödipális elfojtások, a testvérgyilkosság, az anyaméhből való kivetettség és a kozmikus magány motívumaival szembesítené a nézőt – az elementáris erejű filmes utazás ezúttal azonban elmarad. A Csak Isten bocsáthat meg túlhúzott filmnyelvi bravúrjai mögül mintha hiányozna a valódi tartalom. Valódi mélységek nélkül Refn védjegyszerű rendezői stílusa gyakran öncélúvá válik, sőt, a szándékolt csúcspontokon már-már önmaga paródiájába fordul. A vázként funkcionáló minimalista történet és a szemlélődést megtörő párbeszédek nem eléggé átgondoltak és letisztultak ahhoz, hogy elbírják a rájuk aggatott vaskos metaforákat és az eltúlzott, sűrű képeket. A meditatív befogadói helyzetből az alkotói blöff gyanúja és a színészi játék egyenetlenségei is kizökkentenek.
Bár a thai Vithaya Pansringarm (akit a tavalyi Titanicon a Gyilkosság és lelki béke főszerepében láthattuk) kitűnő a buddhista igazságosztó-démon szerepében, a film két nemzetközi sztárja kissé erőtlennek, bizonytalannak tűnik. Ryan Gosling mindent bedob, hogy valahogyan előcsalogassa magából azt a nihilista, tragikusan vibráló sármot, melyhez hasonló Steve McQueen figuráiból áradt. Az efféle karizma azonban vagy megadatott valakinek, vagy hiányzik a szomorkás tekintet mögül. Gosling színészi képességeihez nem fér kétség, a kívánt hatást most mégsem sikerül elérnie. A belül vívódó, csendben izzó, lenézett öcs helyett hősünk egy unatkozó, eltévedt kívülálló benyomását kelti. Hasonlóan ellentmondásos a Peggy Bundy gonosz ikertestvéreként topogó Kristin Scott Thomas játéka is. A brit színésznő nem tud mit kezdeni a szájába adott, néhol kifejezetten röhejessé váló mondatokkal (lásd a két testvér péniszméretéről szóló monológot), ezért karikírozni kezdi a figurát, megkérdőjelezve a látottak komolyságát.
A belbeccsel ellentétben Refn jól boldogul a külcsínnel. Gaspar ”Enter the Void” Noé hathatós segítségével neonból, fullasztó nagyvárosi szmogból, neobarokkos giccsből és a kínai fröccsöntött tömegáruk esztétikájából épít magával ragadó fantáziavilágot. A lassú tempó, a szürreális idő- és helyszínváltások, a végig következesen használt szimbólumrendszer megteremthetné ugyan a nézői alámerülés lehetőségét, a látványos felszín ellenére az ellentmondó minőségek kiaknázása és a modoros túlzások elkerülése mégsem sikerül a rendezőnek. A Csak Isten bocsáthat meg jeleneteit szemlélve úgy érezhetjük magunkat, mint Refn egy korábbi fontos portréalanyával, Britannia legerőszakosabb rabjával, Charlie Bronsonnal kapcsolatban. Ahogyan művészi alteregójával, most a rendezővel kapcsolatban sem tudjuk eldönteni, hogy egy önmagát túl komolyan vevő bohóc, egy végtelenül tudatos anarchista vagy a meg nem értett zseni pózában tetszelgő alkotó munkáját látjuk-e. Ha a játékidő alatt mindez felkavaró, nyugtalanító dilemmaként kísértene minket, és a látottak értelmezésére, belső utazásra vagy épp dühös elutasításra invitálna, Refn kétségtelenül célba találna. A legnagyobb probléma azonban mégiscsak az, hogy a fentiek helyett a film egész egyszerűen unalomba fullad. Ezt pedig egyetlen rendező sem engedheti meg magának, legyen akár Nicolas Winding Refn a neve.
