Becstelen brigád

A II. világháború idején játszódó film Tarantino talán eddig legjobban emészthető alkotása. A spagetti westernek ihlette filmben majdnem, annyira fröcsög a vér, mint a Kill Billben, viszont a háborús környezet valamilyen szinten ezt indokolttá is teszi.

Ebben a filmben is megjelennek a Tarantino-ra jellemző elemek: a fejezetekre bontás, a pörgős párbeszédek, a patakokban folyó művér. Az első fejezetben, Shoshanna Dreyfus (Mélanie Laurent), egy zsidó lány, családját lemészárolják és csak a lánynak sikerül megmenekülnie és Párizsba szöknie. Már ebben a jelenetben feltűnik a Hans Landát alakító Christoph Waltz, aki alakításáért a Cannes-i filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplő díját meg is kapta. A zsidókat üldöző náci kopó, még olyan helyzetekben is ráérez az igásságra, amelyekben csak Columbo állná meg a helyét hosszas fejvakargatások közepette. De Landa nem vakargat csak rövid elbeszélgetésre hívja páciensét, akiről aztán teljesen elképesztő módon kideríti, amit a nézők már tudnak. Ettől persze még cseppet sem tiszteletreméltó, sőt inkább bicskanyitogatóan idegesítő figura.

Persze a többi karakter is nagyon markáns. Bratt Pitt egy indiánősöktől származó, skalpolgató laza amerikait alakít, aki egy Európából emigrált bosszúálló zsidó osztag a brigantyk parancsnoka. Diane Kruger végre használhatja anyanyelvét és egy szexi német színésznőt alakít. Tarantino német és francia színészeket is beledolgozott filmjébe, ami jót tett a film hitelességének. Emiatt, aki eredeti nyelven szeretné nézni a filmet legalább 3 nyelven kell tudnia. A filmben a feszültség egyre fokozódik, a náciöldöklő zsidó osztag és a zsidó lány története egy moziban egymásra talál és történet vége egy nagyot robban. Sajnos ebben a filmben még az irónia ellenére is elfogult a rendező, sikerül az amerikaiakat megmentőnek és jófejnek ábrázolnia, még úgy is, hogy németeket skalpolnak és a fejüket élve baseballütővel verik szét.

Mindenesetre a Tarantinora jellemző történet sodró lendülete, a folyamatos filmekre való utalás, a váratlan események, a számtalan meghatározó karakter, a zenei elemek remek használata, valamint az intellektuális kihívást jelentő feszültségekkel teli párbeszédek, gondoskodnak arról, hogy nem egy hosszúra nyúlt (153 perc), unalmas komédiát, hanem egy lebilincselő történetet kapunk, amit nem kell komolyan venni. Persze csak ha el tudunk tekinteni az ismét töménytelen mennyiségben mutogatott nyílt sebektől és a töménytelen erőszaktól.

8/10 pont