Billy Elliot beáll balettozni

A mi Billynk története kicsit olyan, mintha vonnál egy gyümölcsöző párhuzamot az Alul semmi meg a Flashdance között. Itt szögezném le, hogy nekem tetszett, de három keménytökű suhanc biztos túl lágynak találná. A helyszínek, a légkör, a figurák: szakasztott a Full monty-s tempó, csak munkanélküli acélosok helyett sztrájkoló bányászok ('84-ben vagyunk, angol bányavidék Margaret Thatcher és a rohamrendőrök árnyékában), kilátások nincsenek, indulatok vannak, szerencsétlenkedés, az is. Van honnan kitörni.
Jön hősünk, Billy. Hátrányos helyzetű: papája sztrájkol, bátyja sztrájkol, anyukája nemrég halt meg,
nagymamája gyámolításra szorul. 11 éves, amikor rajtaütésszerűen és tök véletlenül balettozni kezd, és
hadd ne meséljem el, persze, hogy a zárójelenetben kajla csikóból lett pompás csődörként szökell be
hattyúgatyában a Királyi Opera színpadára, miközben hajdan zord papája megindultan ül a nézőtéren.
(Egyébként ez a kiscsávó szerintem egészen remek, olyan arca van, hogy minden rendező megnyalná
utána a tíz ujját.)
Szóval ez egy táncolós-önmegvalósítós történet, ami nem mentes az olyan közhelyektől, mint ellenfényben úszó, parkettázott tornaterem, ahol titokban folyik a nagy felkészülés, vagy mint a diszkréten sugallt tanulság, hogy nem az emberek rosszak, csak az élet, ami kijutott nekik. Mindez nem okoz fennakadást. A gyönyör a részletekben lakik, azok pedig itt egészen rendben vannak.
A sztori magától feldobja a buzitémát, ebben is rímel az Alul semmire. Az valami mesés, ahogyan hősünk ferdehajlamú kis barátját kezeli: tütübe öltözteti és leköcsögözi, de süljek meg, ha nem több szeretettel meg empátiával, mint az egész Philadelphia kétszer, lassítva, oda-vissza.
Bányavidék és balettművészet termékeny ellentétéből is profitálhatunk, merthogy nagyszerű snitteket
terem nekünk. Néhol klipszerűen váltja egymást balettcipő és gumibot, lehet kacagni, mulatni, de a legjobb mégiscsak az, amikor a gigászi gépállatok harmonikus együttműködésre lépnek a Hattyúk tavának főtémájával - nem tagadom le a mélységes libabőrözést, bár ez magánügy.
A színészek profik, az meg, hogy a gyerekek igen jók, külön üdítő, mert itt nálunk mostanában szegények botrányosan szarok tudnak lenni.
Összefoglalnám: ez a film egy kellemes, amit, én azt mondom, alkalomadtán érdemes. Nem eutropia-pirula, viszont bizakodást és pozitív gondolatokat gerjeszt. Valahogy minden jobbnak tűnik, mióta beigazolódott, hogy bányászok is járnak az Operába.