Billy Wilder mesterműve már 1951-ben lerántotta a leplet a médiáról

A nagy karnevál, amelyben a fiatal Kirk Douglas egy gátlástalan újságírót játszik, aktuálisabb, mint valaha.

A zseniális Billy Wilderről elsőre mindenkinek a Legénylakás, az Alkony sugárút vagy a Van, aki forrón szereti jut eszébe, pedig van egy korai, szinte teljesen elfeledett remeke is. A nagy karnevált a bemutatója idején se a kritika, se a nézők nem szerették, csak utólag vált nyilvánvalóvá, hogy Wilder valamibe nagyon beletrafált. Hetven évvel a bemutatója után a film aktuálisabb, mint valaha.

A forgatókönyv megtörtént eseményeken alapul: 1925-ben egy Floyd Collins nevű tapasztalt barlangász csapdába esett a föld alatt, valahol Kentuckyban. William Miller, egy helyi újságíró az elsők közt ért a helyszínre, és a közreműködésének hála egy helyi tragédiából országos médiaszenzáció lett. Kihasználva az apró termetét, Miller képes volt bepréselni magát a barlangba, így első kézből tudósíthatott Collins kálváriájáról, sőt még ételt és vizet is vitt be neki. A férfi ennek ellenére se tudott megmenekülni, amikor a mentőegység áttörte a barlang falát, már három napja halott volt – Miller viszont gazdagabb lett egy Pulitzer-díjjal.

Wilder nem véletlenül figyelt fel erre a sztorira, hiszen mielőtt Hollywoodban karriert csinált volna, az 1920-as években újságíróként dolgozott Bécsben és Berlinben, és ahogy egy 1980-as dokumentumfilmben bevallotta, ő maga is végzett „piszkos munkát” botrányokban utazó lapoknak, illetve, ha úgy hozta a szükség, akkor hazudott is, hogy bejusson olyan helyekre, ahol nem látták szívesen. Még az Alkony sugárút forgatása közben kapta meg a William Miller történetén alapuló film cselekményvázát, és a személyes vonatkozások miatt döntött úgy, hogy forgatókönyvet ír belőle. A nagy karnevál nemcsak az addigi legszemélyesebb, de a legszatirikusabb, legcinikusabb filmje is lett, a médiaipar és az amorális újságírók maró kritikája.

A film főszereplője az egykor nagyágyúnak számító, lecsúszott, alkoholista újságíró, Charles Tatum, aki csak Albuquerque-ben talál állást. A fiatal Kirk Douglas által alakított újságíró hitvallása:

ha nincsenek hírek, akkor kimegyek és megharapok egy kutyát.”

Újra a csúcsra akar törni, ezért amikor megtudja, hogy egy férfire ráomlott a bánya, a helyszínre rohan. Az áldozatnak semmi baja, kivéve, hogy nem tud mozogni, és bejutni sem könnyű hozzá. Ki lehetne hozni 12-16 óra alatt, de Tatumnak ennyi nem elég a sztorihoz: alkut köt a férfi feleségével, a korrupt helyi seriffel, és manipulációval ráveszi a mentőcsapatot, hogy a nehezebb útvonalat válasszák. A mentőakció így akár egy hétig is eltarthat, Tatum pedig napokig exkluzív tudósításokat írhat róla, és a megmentő szerepében tetszeleghet. A bányába szorult férfi állapota azonban közben rosszabbra fordul.

A sztori, mai kifejezéssel, virálissá válik, hamarosan sajtómunkások hada lepi el a környéket, nyomukban turisták ezreivel, akik valóságos karnevállá változtatják a helyszínt. Tatum szenzációhajhászásának meglesz a jutalma, szerződteti egy New York-i újság.

A korabeli kritikusoknak a film sötét cinizmusa mellett valószínűleg ez a médiakritika sem tetszett, azért döngölték a földbe szinte egyöntetűen. A New York Times ítésze például szóvá tette, hogy Mr. Wilderrel annyira elszaladt a saját fantáziája, hogy teljesen eltorzítva mutatta be az újságírói gyakorlatot.

A gyártó Paramount alelnöke azzal próbálta menteni a menthetőt, hogy a pénztáraknál nagyot bukó filmet később új címmel (az Ace in the Hole-ból The Big Carnivale lett) ismét a mozikba küldte, de ez a döntés, illetve a film fogadtatása annyira elkeserítette Wildert, hogy a következő 10 évben inkább nem is forgatott eredeti sztori alapján. Az 50-es években Broadway-adaptációkat készített, és csak 1960-ban, a Legénylakással tért vissza a szerzőibb filmekhez. Később, az On Sunset Boulevard című könyvében így summázta a sztorit:

Kapják be mind… ez volt életem legjobb filmje.”

Wilder azért sejthette, hogy nem fog a filmjéért rajongani a szakma, mert a forgatókönyvének saját példányára kézzel ráírta, hogy „Ne adjátok oda senkinek, semmilyen körülmények között.”

Ahogy azt a film 2014-es Blu-ray kiadása kapcsán Neil Sinyard akadémikus kiemelte, bátor tett volt Wildertől, hogy ezzel a filmmel állt elő az 50-es évek nacionalista hisztériájának közepén. McCarthy szenátor ekkor indította a hírhedt „boszorkányüldözését” a kommunista és a kommunistának vélt személyek ellen. Az Egyesült Államok ellenségévé nyilvánítottak bárkit, akinél a legkisebb gyanú is felmerült, ellenük pedig kemény szankciókkal lépett föl a rendszer. A bevándorló, „idegen” Wilder ebben a közegben készített egy filmet az amerikai intézményrendszerek korruptságáról. Volt olyan kritikus, aki szerint A nagy karnevál olyan, mintha a szovjet Art Kino készítette volna, vagyis nyíltan Amerika-ellenesnek bélyegezte.

Az elmúlt 70 év azonban Wildert igazolta. Olyan, hasonlóan médiakritikus filmek készültek azóta, mint a Hálózat vagy az Éjjeli féreg, és az is egyértelmű, hogy a #fakenews, vagyis az álhírek, és a kattintásokért mindenre kapható „újságírók” és médiaszemélyiségek korában is aktuális maradt A nagy karnevál. Nem Wilder volt persze az első, aki a médiát kritizálta, a Broadway-adaptáció, A nagy sztori és az Aranypolgár is megelőzte, viszont A nagy karnevált megkülönbözteti az elődeitől a kíméletlenül szatirikus hangvétele. Márpedig, Molly Haskell filmkritikus megfogalmazásával,

a fanyar és csípős filmek jobban kiállják az idő próbáját, mint a szentimentális melodrámák.”

Wilder ráadásul nemcsak a gátlástalan újságírókat és a hatalom korrupt embereit állítja pellengérre, de tükröt tart az olvasóknak, nézőknek is – azoknak, akik habzsolják a szenzációhajhász sztorikat, és ezáltal maguk is „bűnrészesek” lesznek. Wilder a jövőbe látott, de elsősorban a saját koráról mesélt. Életrajzírója, Ed Sikov szerint nem arról van szó, hogy a film pellengérre állítaná az amerikai kultúrát, hanem hogy Wilder olyannak láttatja azt, amilyen:

szívtelen és felszínes, csiricsáré látványosságnak, amelyet az idióták számára állítanak elő. És Wilder belenyomja ebbe az orrunkat.”

 

via: BBC