…és bolond benne minden ember, folytathatnánk. A Poe-novellából adaptált Eliza Graves akár jó film is lehetett volna, ha feleannyira őrült lenne, mint a témája.
Edgar Allan Poe alighanem a világirodalom leggyakrabban megfilmesített szerzői közé tartozik (az IMDb-n 305 tétel mellett szerepel a neve íróként), ami egyrészt természetesen érthető, másrészt azonban meghökkentő. Ha van író, akit nehéz filmvászonra adaptálni, az ő: mert bár elbeszélései rendelkeznek klasszikus értelemben vett cselekménnyel, igazi vonzerejüket mégsem a mégoly bizarr történet adja. A különös poe-i atmoszféra ugyanúgy fogalommá vált, mint a kafkai – és ennek sikeres mozgóképes átültetése csak a leginkább ihletett filmszerzők kiváltsága. Ha úgy tetszik, a rokonlelkeké, mint amilyen Roger Corman volt, vagy a Különleges történetek mesterhármasa (Fellini, Malle, Vadim). Ennek ellenére újra és újra nekifutnak, mint most Brad Anderson, A gépész rendezője, a zaklatott életű amerikai mester Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című novellájának.
Hiába, a ködös Albionnál nincs jobb helyszín egy vérbeli mystery story számára. Isten háta mögötti táj, hegyek közé elzárt elmegyógyintézet, gomolygó köd, baljós hangulat, szeles-viharos időjárás, szárnyát csapkodó holló (érted, holló) és persze a jó öreg viktoriánus díszletek – engem már ezekkel az összetevőkkel is félig meg lehet nyerni. No meg azzal is, ha egy filmben együtt játszik Sir Ben Kingsley és Sir Michael Caine. (A novella cselekménye egyébként Franciaországban játszódik, nem Angliában, de ez most mellékes.) Ide, ebbe a puszta létével is bűntényt sejtető környezetbe érkezik a látszólag idealista, csetlő-botló, frissen végzett elmegyógyász, Edward Newgate (Jim Sturgess). Fülében talán még ott visszhangoznak az oxfordi egyetemi katedráról elhangzott szavak (szó szerinti idézet Poe-tól): „Amit hallunk, abból semmit sem kell hinni, s amit látunk, abból is csak a felét.” Kedves néző, ha nem jöttél volna rá, a felszólítás nem az orvostanoncnak, hanem neked szól – a gond csak az, hogy mielőtt elkezdenénk igazán gyanakodni, a legfőbb rejtélyt már meg is oldották a szemünk előtt. Kis túlzással: ahol Poe novellája véget ér, ott kezd bonyolódni a film cselekménye, ráadásul túl könnyű, néhol indokolatlan fordulatokkal.
Nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk: a Stonehearst elmegyógyintézetben alkalmazott „kedélycsillapító kezelés” – melynek lényege, hogy a pácienseket nem akarják mindenáron kigyógyítani rögeszméikből, megértően gyámolítják őket és hagyják, hogy elvegyüljenek egészséges polgártársaik között – valójában álca. A világ a feje tetejére állt, a betegek átvették a hatalmat korábbi orvosaik, ápolóik – és valójában: kínzóik – felett, a zseniálisan őrült Silas Lamb (Ben Kingsley) vezetésével. A személyzet életben maradt tagjait pedig, élükön Salt doktorral (Michael Caine), tömlöcbe vetik. Anderson és forgatókönyvírója, Joe Gangemi kiemelik a novella egyik mellékalakját, a szép hisztérikát (Kate Beckinsale), és a cselekményszövés középpontjába állítják – így aztán a borzongató rémtörténet szép lassan átfordul szerelmi románcba (naná, hogy az ifjú medikussal, aki bávatagon nézi Beckinsale remegő ajkait), majd fordulatos thrillerbe, majd...
Majd végül mindentől megfosztatik, amit a poe-i alapvetés nyomán remélnénk tőle. A film meghátrál az elől, ami a történet igazi tétje lenne: a normalitás határvonalainak elmosódása (ki a bolond, ki a normális?), az őrület és a ráció közti ingoványos talaj feltérképezése, a „bolondokháza az egész világ” elv fojtogató ábrázolása. Ehelyett kész átverés show-t kapunk, váratlan és egyre vadabb csavarokkal, leplezendő azt, hogy az alkotók nem tudtak vagy nem akartak túl sokat hozzátenni az alaptémához. A semmi sem az, aminek látszik gondolati mélysége helyébe a látszat csal könnyedsége lép, már-már vígjátéki felhangokkal. Megengedő hangulatban azt mondhatjuk, hogy a poe-i lélektani horror világából – legjobb esetben – egy Conan Doyle-i fordulatos krimibe csöppenünk, annak szarkazmusa nélkül.
Ha ezt időben felismerjük és igyekszünk ráhangolódni, egészen kellemes filmélményben lehet részünk. A holló elszáll, a viktoriánus dekórum marad – és otthon még mindig fellapozhatunk egy Poe-kötetet.
