Cukiságpornó


A Belle és Sébastien egy újabb béna gyerekes-kutyás mozi, amiben csak picivel több a belefektetett energia, mint egy átlagos Teletubbies-epizódnál.

A Belle és Sébastien a népszerű francia gyerekkönyv egy új adaptációja, melynek története ugyan aranyos, de végtelenül egyszerű és naiv, éppen ezért talán nem egy ideális alapanyag filmhez. A történet szerint egy kis, alpesi faluban, valahol az olasz és a francia határ peremén él egy Sebastien nevű árva kisfiú és az őt örökbefogadó család a náci megszállás idején. A környékbeliek egy megvadult kutyáról mesélnek, aki a környéken tizedeli a juhokat. Amikor a kisfiú találkozik az említett fenevaddal, kiderül, hogy a legendák közel sem igazak, az elkergetett bernáthegyi, Belle kifejezetten kedves, kettőjük közt pedig barátság szövődik, amit a helybéliek nem néznek túl jó szemmel. Persze a szerető nevelőszülőkkel megáldott, ám mégis magányos árva kisfiú és sorstársa, a mindenhonnan elkergetett, jámbor, megbélyegzett és kitaszított, szintén magányos kutya barátságnak történetéből talán ki lehetett volna hozni valami jót is. Vagy legalább ennél valamivel többet, mert Nicolas Vanier adaptációja még annál is sokkal több naivitással operál, mint amennyit az alaptörténet hoz.

Filmje leginkább a gyereknevelés egyik legnehezebb és legkellemetlenebb részével szembesíti nagykorú nézőjét: kénytelen elcipelni a kölykét ilyen filmekre, majd végigszenvedni ezt az idegesítően bugyuta cukiságpornót, csak mert tetszett a porontynak az a rohadt bernáthegyi a plakátról, és nem tudott mit kezdeni az ordas hisztijével, amikor nemet mondott neki. Pedig a cím, amivel a film hirdeti magát, egy ordenáré hazugság: a családi film, mint a kifejezésből is sejthető, valami olyasmi céllal készül, hogy egyaránt tudja szórakoztatni a kicsiket és a nagyokat is. Egy egyszerű történetet mond el egyszerű eszközökkel úgy, hogy a gyerek is megértse, de közben kellően éretten is ahhoz, hogy a szülő se bánja meg a teljes gyermeknemzési metódust. Tehát a családi film célja, hogy el tudja szórakoztatni a cinikus felnőtteket is. Igen, két ennyire különböző közönséget egyszerre szórakoztatni nagyon nehéz, el kell találni az arányokat, de számtalan pozitív példa mutatja, hogy annyira azért nem lehetetlen, sőt. Talán ha Vanier megpróbálta volna, értékelni lehetett volna az ambíciót, de a filmjét nem egyszerűsítette, hanem szimplán lebutította, „a gyerekeknek úgyis mindegy” alapon.

Amit kapunk, az egy szépen becsomagolt újabb cukigyerekes-kutyás film, ami a legrosszabb hallmarkos hagyományokkal mondja el, hogy a barátság az jó dolog, ha meg nem hiszed el, itt egy borzas kissrác, meg egy borzas eb nagy, csillogó, vizenyős szemekkel, mond szépen, hogy „aww”! A szépen becsomagolt részt pedig úgy tessék érteni, hogy mivel az Alpokban játszódik a cselekmény, lehetett szép, képeslap/Windows-háttérképszerű tájképeket felvenni, mert attól majd profibbnak tűnik a rendezés – gondolhatta Vanier. De az egyértelmű jele annak, ha egy film rossz, az, hogy az egyetlen pozitívum, amit el lehet mondani róla, a szép képek. Viszont egy giccses filmben a szép tájképek is idővel diabéteszt okoznak a film szövetébe épülve, néhol már annyira eltúlozzák a cukrozást, hogy elgondolkodtam, mennyire volt ez a film komolyan gondolva, nem-e egy profin kivitelezett trollkodásnak vagyok a szemtanúja. A közepén konkrétan van egy romantikusfilmes-zenés montázs a két címszereplővel, ahol nagyon szuggesztív áttűnések közepette megmutatják, mennyire is szeretik egymást. Ez pedig jellemzi azt is, mennyire sekélyes és lusta a történetmesélés, hisz azért csak kötelező lenne bemutatni rendesen a két karakter kialakuló kapcsolatát, ha a sztori végtére is az ő barátságukról szól, mintsem lezavarni az egészet egy Disney-mesefilm szerű indokolatlan dalbetéttel, ami alatt túlszaturált snittekben szaladgálnak mosolyogva.

Az operatőri munkát leszámítva szinte minden apró elemében végtelenül amatőr a Belle és Sébastien. A gyerekszereplő végig borzasztóan idegesítő és mesterkélt, egy jelenetben például látható talán minden idők legbénább ragasztott könnye, ami nagyobb és kerekebb, mint a szereplő szeme. A dialógusok felvonultatják a legközhelyesebb mondatokat, amik valaha kutyásfilmben elhangzottak („Nem teheted, ő a barátom!”, például). A karaktereknek csak a jellemzőit tudjuk meg, a jellemüket homály fedi, így annyira súlytalanok és érdektelenek, az egész környezet és a benne élő emberek bemutatása kimerül annyiban, hogy kockás inget viselnek, fát vágnak, többnyire szakállasak, és nem szeretik a nácikat. Szóval összességében borzasztóan felületes és hanyag az egész, miközben valami mélyebbnek próbálja magát hazudni. Az alkotói vagy nagyon számítóak, vagy borzasztóan buták, de talán mindkettő, ugyanis nincs az egész mozgóképes terméknek egyetlen őszinte momentuma. Ha lenne gyerekem, és elrángatott volna erre, talán még az anyjára vetett első szerelmes pillantást is borzasztóan megbántam volna utólag.