Cukros víz

Van ebben valami reménytelen ellentmondás. Hiába volt A minden6ó messze legviccesebb pillanata Steve Carell híradós magánszáma, a nézők mégis a fáradhatatlanul ripacskodó Jim Carrey miatt ültek be a moziba. Ez főként a folytatáson látszik, mikor is Carell kapta meg a főszerepet, és Carrey még egy villanásra sem tűnik fel a vásznon: az első rész Amerikában 242, a második mindössze 97 milliót hozott össze.

A verdikt világos: Carrey bohócfénye nélkül a tehetség sem világíthat. És ez akkor is így van, ha Carell azóta bebizonyította, hogy önállóan is képes sikerre vinni egy komédiát (A 40 éves szűz), sőt azt is, hogy pokolian jó színész (A család kicsi kincse). Akkor mégis mi a baj?

Először is a produceri mohóság. Az első rész világviszonylatban majdhogynem félmilliárdot termelt 81 milliós költségvetés mellett, s a jól bevált nagystúdiós számtan szerint a megemelt költségvetés még nagyobb bevételt akaszthat le a folytatást türelmetlenül váró rajongókról. Ám a 175 millióra rúgó irdatlan befektetés mozdíthatatlan súlyként nyomta, nyomja agyon a filmet. Ezért a túlbiztosítás, a kerekre csiszolt poénok, a negédesség, a senkit sem bántó unalom. Pedig az első rész épp attól volt fergeteges, amit most oly gondosan kigyomláltak: kicsit parodizálta a teremtés- és üdvtörténetet (lásd a paradicsomleves szétválasztását Vörös-tenger módra az első részből), kicsit feleselt a Mindenhatóval és a politikai korrektséggel, miközben volt ereje kikacsintani a jól fésült amerikai, netán univerzális értékekre is. Itt viszont többnyire csak a jól fésültség marad, és az iszonyatos félelem, nehogy átlépjük a keresztényi érzékenység oly fájó határát, mert akkor épp azok maradnak távol, akiket úgymond megérintene a film. Ezért a nevetve tanítás elemista elve, és ezért marad csak mutatóba a már bevált karcosságból. A poénok java része olcsó helyzetkomikumból fakad (ebből baj nem lehet, a madarak által leszart zakón százezredjére is lehet nevetni), a többi pedig erőtlenül ingázik a környezetvédelem és a szeretet magasztossága között. Persze, Morgan Freeman most is nagyon otthonosan mozog az Úr szerepében, csak épp a szövegét csócsálták túl, így a markáns, szikár vonalak a szentképek gömbölyű vonalaira híznak. És érezni az édeskés, orrcsiklandozó vaníliaszagot...

Ez pedig a vég kezdete. Mert hiába látszanak az elköltött milliók, hiába a digitális trükkfelvételek tömkelege, az özönvíz mosolyogtató bugyutaság marad. Kiszámítható hittanóra Disney-csomagolásban napi rutinnal nyakon öntve. A felkorbácsolt hullámok így el is sodorják a filmet, a szemfájdítóan boldog végkifejlettel együtt. Mert azt még az Úr is tudja, hogy nyilvánvaló hülyeséggel és erőtlen hegyi beszéddel nem lehet téríteni. Ahhoz bátorság kell, csipetnyi merészség, hogy éljünk az emberekben lappangó vággyal, mert bizony néha mindenki nevetne egy jót akár a legszentebb dolgain is. Hogy aztán annál komolyabban vegye, ha véget ér a móka.