Ez a Nicolas Cage... Amikor először láttam, fakezű péket játszott (mert nem vettem észre a Gengszterek Klubjában), aztán jött a Vadszívű, és amikor az ember megörült, hogy talált magának intellektuálisabb karaktert, a kedvenc színész lehetőségét, ő elkezdett konditerembe járni, és bordás hasfallal akciófilmeket főszerepelni. A sokféle filmben Cage többé-kevésbé ugyanazt a figurát játsz-sza, a gyötrődő, rendes embert, aki küzd, és a szeme esdekel.
A fejére húzott nevetséges paróka ellenére ugyanezt játssza Cage az Időjósban is, egy többre vágyó tévés figurát, aki talán meg is érdemelné a többet, de az élet nehéz, a tolakodó nézők zaklatják a marhaságaikkal, turmixokat vágnak hozzá az elhaladó autókból, a családdal meg az történik, ami a filmekben szokott: zűrös a fiú, dagadt a kislány, elvált a feleség, rákos a papa. Hogy a végén mégis vagy mégsem, azt nem mondom el, bár a filmnek nem ez a veleje.
Szép mozi, hideg színekkel a téli Chicagóból, jeges, acélos kékek mindenfelé, a barátságtalan világ fényei. Bele is borzongana az ember, ha nem lennének a vásznon ott a színészek, akik aztán tényleg, a nem bonyolult karaktereket olyan pontosan hozzák, hogy csak bólogat az ember a székben. Michael Caine a kemény és elvek szerint élő apa, ahogy néz, a fojtott, halk, de határozott hangja, a megremegő keze és mindene tökéletes, de még a tarkójával is játszik. Mellékszálként a filmben lezajló élő temetés eléggé leleplezi Halász Péter hasonló akcióját, amit szenzációként ünnepeltünk, ez Amerikában a jelek szerint bevett szokás, csak éppen a koporsóba nem fekszik bele a halni készülő. A Mrs. időjós szép is, de van valami undok az orra piszeségében, a két gyerek közül a srác nyomottgyerek-specialista, hiszen már az Egy fiúról-ban is ezt játszotta, a pufi kislány (Gemmenne de la Pena) pedig csodálatos, minden porcikájában, az unott arcával, lehetetlen frizurájával, undok szájával, nehézkes trampliságával, és ahogy ez az egész egyetlen pillanat alatt túlsúlyos bájjá, mosollyá és túláradássá válik.
Nem nagy film, mert nem okos, de a hétköznapi eszével olyan elszántan akar mondani valamit, hogy még egy nagyon szeretnivaló jelenetre is futja belőle: Cage megy az utcán, szállingózik a hó, télikabátos járókelők mindenfelé, és közben szól a belső monológ, hogy mindig azt hitte: lesz belőle valaki. Ahogy teltek az évek, azok az emberek, akikké válhatott volna, egyre fogytak előle, és a végén ott maradt ő, egyedül, az időjós. Mire eddig jut, már egyedül áll, nagyon egyedül, üres az utca és a város, és az érzés anynyira ismerős, hogy a néző szíve is kellemesen megsajdul. De jó hétköznapi embernek lenni.
