Egy amerikai a pácban


Az amerikai marketingjével kapcsolatosan minden félrevezető lehet: a címtől a műfajon keresztül egészen a plakátig. Pedig az efféle alkotásoknak az a legnagyobb érdeme, hogy egyáltalán elkészülhetnek; és a filmes élmény mellett még egyet nyújthatnak: azt az örömöt, hogy mi bukkantunk rá a filmre.

George Clooney a mai Hollywood egyik legérdekesebb fickója: miközben sztárként rendszeresen ott van különböző magazinok borítóján és pletykarovataiban, s időnként elvállal egy-egy hajmeresztő szerepet is, az így szerzett tőkét és know-how-t szolid, ha nem is zseniális, de a fősodortól picit távolabb eső, izgalmas filmek készítésére fordítja. Ilyen Az amerikai is, amelynek nemcsak főszereplője, hanem producerként is jegyzi; rendezőnek pedig azt a videoklipjeivel legendássá vált Anton Corbijnt nyerték meg, akinek, ha jól számolom, mindössze kb. ez a második "igazi" nagyjátékfilmje (a Control után).

A forgatóköny Martin Booth A Very Private Gentleman című regényéből készült, és azt kell mondanom, hogy az eredeti cím sokkal-sokkal jobban passzolt volna a filmhez is: az Egy nagyon diszkrét (vagy titokzatos) úriember inkább körülírta volna a film atmoszférját. Így a becsapós marketing áldozata lett: aki a cím és a (amúgy ízléses, a hatvanas évek kémfilmjeire utaló) plakát alapján egy újabb Bourne-folytatásra ül be a moziba, az csalódni fog. A cselekményhez és a figurához semmi köze nincs annak, hogy az illető amerikai-e vagy sem; ráadásul a régi cím a forgatókönyvhöz is jobban passzolt volna, ugyanis az nagyon sok mindent titokban hagy, direkte hézagos. A film műfaji besorolásával ugyanezek a bajok vannak: alig húzható rá az akció-krimik vagy thrillerek sablonja, ez inkább egy lassan hömpölygő karaktertanulmány (aki netalán unta a Szellemírót, az kerülje a mozikat).

Az a bizonyos nagyon diszkrét úriember egy fegyverszakértő-bérgyilkos, aki választott szakmája miatt a világ elől bujkálni kényszerül. Amikor valahol Skandináviában rábukkannak és rálőnek, a napfényes Olaszországba menekül. Egy kis faluba húzódik vissza, egy utolsó küldetésre várva. Ott szerelmes lesz egy gyönyörű nőbe (Violante Placido), most hadd nevezzük őt inkább kurtizánnak; s aki olvasott vagy látott egy-két gengszteres filmet életében, az máris rájött, hogy a nő okozza majd főszereplőnk vesztét. Persze, nem közvetlen módon, de ha egy harcos, legyen az egy amerikai bérgyilkos vagy egy szamuráj, leereszti a pajzsát és betekintést enged mögéje, akkor sebezhetővé válik.

Ilyenformán a film és a Clooney által megformált figura erős rokonságban áll Melville klasszikus krimijével, A szamurájjal és Alain Delon figurájával. A főhős (Jack? Edward?) egy precíz, hallgatag, szigorú erkölcsök szerint élő figura, akit most először sarokba szorítottak és menekülni kényszerül. A fickó nem hülye, ő is tudja, hogy a szerelem a vesztét okozza, okozhatja: a film első, skandináv jelenetében reflexből azonnal lelövi a nőt, aki éppen vele volt. Most mégis miért hagyja magát beleszeretni egy újabb nőbe? A megoldás talán a film végén található a halálos seb helyén: nem saját kézzel, nem karddal elkövetett rituális öngyilkosság az, de a seb mindenképp a szeppukura utal. Ha a szamuráj-kódex az egyik, amire támaszkodik a film, akkor a kereszténység bűn-bűnhődés-fogalma a másik. A főhős egyetlen figyelemreméltó férfival találkozik a film folyamán, és az egy katolikus pap. A vele folytatott beszélgetések mentén kapnak finomabb értelmet a dolgot – akkor is, ha a katolikusnak gondolt szövegben több a Zen, mint a Szentlélek.

Az efféle elliptikus forgatókönyvű filmeknek az az előnye, hogy a néző mindenfélét belegondolhat a meg nem írt részekbe. Corbijn visszafogott rendezésének köszönhetően pedig a megírt részek sincsenek szájbarágva, úgyhogy a film egyes aspektusai igazán jól interpretálhatóak maradnak, a "lefödetlen" részek megmagyarázása helyett további titkokat és gyönyörű olasz tájképeket kapunk. Az amerikai egy öregesen szép és bátor vállalkozás, fittyet hány az egyre gyorsuló hollywoodi filmvágási versenyre; ám évek múltán valószínűleg csak úgy fogunk emlékezni rá, mint arra a filmre, amelyik bemutatta a gyönyörű Violante Placidót az amerikai filmnek.