Egy csók és más minden

  • (efes) / PORT.hu

A modern amerikai gazdaság egyik legkurrensebb és legexportképesebb piaci szegmensét, talán a gyorséttermi láncolatok és a gyorshódító háborúk mellett, azok a tévésorozatok jelentik, amelyek a modern nagyváros burjánzó társadalmában a fajfenntartáshoz (eleddig) nélkülözhetetlen férfi-női párkapcsolat kialakulása körüli buktatókat, viszontagságokat állítják szórakozásunk tárgyává. Meglehet, Woody Allen önanalizáló pszicho-komédiái (pl. Manhattan, Játszd újra, Sam) lehettek a gyújtópontjai az olyan, minden nézettségi rekordot megdöntő, tetszési indexet meghaladó, és tévés díjat bezsebelő sorozatoknak, mint a Jó barátok, vagy a Szex és New York. Persze, a filmipar sem marad el, hiszen az Oltári nő, vagy a Bridget Jones naplója típusú, nagyrészt megfelelően nevetésre ingerlő vígjátékok is nyugodtan sorolható ebbe a trendbe. E történetek sztárokat teremtettek, mint Pittné Jennifer Anniston, és sztárokat alkalmaztak, mint Julia Roberts, például, többek között.

De ami mégis legjobban megkülönbözteti ezeket a filmeket a korábbi hasonló témájú alkotásoktól, az a nők, a női szereplők és szerepek ábrázolása. Ezekkel, és jelen írás tárgyát képező Egy csók...című filmmel is végérvényesen megérkeztünk a XXI.századba. Hajdan a romantikus történetek hősnői még pihegő szende szüzek voltak, akik rózsaszín szobácskáikban, habos párnáikba dőlve várták a szép, szőke herceget, kezdetben fehér lovon, aztán már inkább fehér cabrión érkezve. Ken jött is, ahogy kell. Happy end, konfetti, tűzijáték, telekönnyezett papírzsepik bokáig a széksorok alatt. Aztán a hősnők megváltoztak. Egyszerre kimondták, hogy pasit akarnak, gyakran csak szexuális célzatból. Ezek a csajok kocsmáztak, néha ocsmányul beszéltek, berúgtak, és cigiztek. Régen Barbi ilyeneket sohasem tett volna, el is süllyedt volna szégyenében! Egyszóval a csajok emancipálódtak. Olyanok lettek, mint a valóságban.

Az Egy csók és más minden tökéletesen illeszkedik a fent vázolt ívbe. A film hősei mai huszonévesek, kora harmincasok, New York East Village kerületében élnek, mint a bohém típusúak Kerouac óta mindig, valószínűleg nincsenek anyagi gondjaik, Dag reklámfilmeket rendez, Halley médiatervező, még el is meséli a filmben, mi a fenét jelent ez, Rebecca balett-táncos, és így tovább. A bonyodalmak ott kezdődnek, amikor Dag nem tud ellenállni Rebecca kihívó pillantásának, amit egy még egy pohár pezsgő után csók követ. Rebecca viszont Peter barátnője, Peter viszont reklámszínészként függ Dagtól. És így tovább, később aztán felbukkan még egy állástalan csellóművész, és egy szado-mazo álpincérnő is, hogy teljes legyen a kép. Mulatságos szituációk, vicces beszólások, ügyes színészi alakítások. Mi, a nézők ráadásulj jól is szórakozhatunk, hiszen ez az egész akár velünk is történhetett volna. De.

Az összképen két dolog ront, sajnos elég nagyot. Az egész film képminősége elképesztően gyatra, mintha amatőr VHS kamerával forgatták volna, és ezt nagyították volna fel 35 mm-re, valamint a történet kulcspontjainál alkalmazott digitális effektek bizonyulnak nagyon-nagyon gagyinak, olcsónak, közönségesnek. Ezt a fajta vizuális igénytelenséget semmi sem indokolja, sem dramaturgiai, sem anyagi szempontok nem játszhattak közre, az egész egyszerűen figyelmetlenség, tévedés? Tényleg nem értem. Hiszen ha az eléggé jónevű színészek (Marisa Tomei, Kyra Sedgwick) szerződtetésére futotta, akkor már jutott volna megfelelő minőségű kamerára és nyersanyagra is. Dramaturgiai szempontból indokolt lehet rosszabb minőségű technika alkalmazása, mondjuk időben korábban játszódó eseményeket videófelvételen, vagy super8-on mutatunk meg, de a jelen idő történései azért lehetnének éles, jó minőségű képen ábrázolva. Vagy fordítva, de az már más mozi. Hiszen ez egy kommersz, szórakoztatási céllal készült filmvígjáték lenne, és nem avantgárd formai kísérlet a filmnyelv megújítására. Ez tuti, sajna.