Az utazó egykor nagyregénytől popszámig lelkes, naiv, érzékeny, bátor és érdeklődő figurát jelentett, aki dionüszoszkövető hedonistaként hajszolta bár az élvezeteket („I am the passenger and I ride and I ride”), de apollóni következetességgel katasztert is készített tapasztalatairól, hogy hazatérvén e feljegyzések önmaga és övéi boldogulására legyenek („You know it looks so good tonight”).
[img id=480121 instance=1 align=left img]Houellebecq poszthumán kórtérképein viszont nyoma sincs az Iggy Pop-féle Lust for Life-nak. Antihősei annak elkorcsosult mutációit üldözik csak.
A francia író könyveiben az utazás nem jelent többé valódi távolságot. Houellebecq-nél teleportált karneválokon kéjesen vonagló ösztönlény az utazó. Se hall, se lát és távolról sem tudatos. Kényszerű átvészelője csak a mesterkélt különbözőségnek, azért szakad csak ki a megszokott időből, hogy otthonától messze, névtelenül hódolhasson a bűnös élvezeteknek, amiket rég nem élvez már. Így aztán rosszkedvét is magával viszi a strandra.
Az utazás ismérve Houellebecqnél tükör helyett maszk. A desztinációról pedig nem feltétlenül a kíváncsiság, hanem a közöny, vagy a tesztoszteron dönt nála.
A Lanzarote című elbeszélés szereplői sem érdeklődő tekergők. Megkeseredett fogyasztók inkább, akik – akár egy számítógépes kalandjáték figurái – pipálják a küldetéseket (legyen bár szó színes koktélok fogyasztásáról vagy szexskalpokról), és ezekből próbálnak életerőpontokat gyűjteni munkás és unalmas mindennapjaikhoz. Látszatkérdéseikre látszatválaszokat kapnak. Rég nem akarnak már dönteni, ezért is furcsállják nagyon, hogy egyik (sors)társuk tépelődik, s naphosszat dermedten dörmög.
A Lanzarote egy nyaralás lehetőségeiről szól, egy random vakáció történetét meséli el. Egykedvűen és szenvtelenül. S a muszáj-üdülés leírásával egyszersmind a jólét unalmáról, a magány aljasságáról, a materializmus céltalanságáról és a modern lét bársonnyal bélelt börtönéről is tudósít.
Csupa, a magyar olvasó előtt az életműből már ismert motívumot mozgat tehát. Ez elsősorban annak köszönhető persze, hogy a szöveg franciául jó tíz éve jelent meg, s több – az oeuvre-ben nála később keletkezett – Houellebecq-opuszt itthon hamarabb ismerhettünk meg. A honi olvasó így sajátos helyzetbe került, mert a fentebb említett témákkal találkozott már, a Lanzarote-nál – véleményem szerint – kiérleltebb formában ráadásul.
A vékony kötet innen olvasva afféle kísérletnek tűnik. Előtanulmánynak, vagy tömörített, kibontatlan Houellebecq nagyregénynek. Nem hosszabb ugyanis egy terjedelmesebb novellánál, és ami azt illeti, igencsak vázlatos. Azért is bosszantó ezt konstatálni, mert amúgy kifejezetten kiváló alapanyagnak látszik. Roppant izgalmas elvégre, ahogy a hitchcocki dramaturgia – less be egy tetszőleges ablakon, s szörnyekre lelsz – dürrenmatti vészforgatókönyvvé alakul benne, s végső soron mindez a fertőzés science fiction-ökre, biokrimikre jellemző szubzsánerének narratívájába ágyazódik.
Annyiban persze vitathatatlanul houellebecqi marad, hogy voltaképpen egy „metafizikai mutáció” megszületéséről számol be. A száraz, kimért stílus, az alakok kidolgozatlansága, a jelenetek karcossága persze vélhetően szándékolt, ám magam épp a felskiccelt keretrendszerben rejlő ziccerek kihagyása, s az olcsó cinizmus indokolásának megspórolása miatt éreztem hiányt.
A könyv elbeszélője úgyannyira epizodista a történetben, mint a német biszexuális lányok, akikkel forró perceket tölt el a vulkanikus talajon. A Lanzarote abszolút főhőse Rudi, a Luxemburgban felnőtt nyomozó, aki személyes sorsát a belga közállapotokhoz hasonlítja. Élete meghasonlás előtt áll. Belgiumnak szerinte nem lett volna szabad létrejönnie és így vélekedik tulajdonképpen magáról is. Határtalanul szomorú, alkalmatlan jószerivel bármiféle kommunikációra, olyan messze került már az emberiségtől, hogy segélykiáltása sem hallatszik.
Vívódik.
Aztán egyszer csak határoz: kiszáll a társadalomból és belép egy szerveződő szektába, s minden vagyonát a fiatal egyházra ruházza.
Dönt.
S úgy tetszik, ezzel a klasszikus értelemben vett utazóvá
válik, bár a felperzselt föld taktikája miatt pontosabb tán kamikazénak
neveznünk.
Rajtaveszik.
A karcsú könyv pedig – ezzel a különös esettanulmánnyal – ahhoz a végtelenül szomorú végkifejlethez konkludál, hogy kár belefogni bármibe, túl veszélyes lépni, s hogy a kedvetlen kalandok, az anonim szexualitás, a bamba beletörődés biztonságosabb, mint az élethez való visszatérési kísérlet.
A Lanzarote unott naturalizmusa annak felkavaró csak, aki először találkozik Houellebecq könyveivel. Első randevúnak – mintha volna bármi értelme ennek a szónak a szerző univerzumában – vázlatossága okán mégsem ez tán a leginkább javallott mű. Persze a rajongók sem fognak azért kiszeretni az íróból, sőt, számukra afféle werk-adalékul is olvasódhat, filológiai érdekességként is szolgálhat a Lanzarote.
