Igazán élvezhető kis szórakozás ez, ha az ember tudomásul veszi a műfaj bizonyos alapvető feltételeit. Ezek a következők: mindenki szép, tehetséges, sikeres, remekül kezeli az emberi kapcsolatait, és bár felbukkannak feszültségek és problémák, csak akarni kell, és meg is oldják őket.
A házak takarosak, minden nappaliban van egy zongora, akár tud valamelyik szereplő zongorázni, akár nem. Persze, valahol tartani kell a bekeretezett családi képeket. Ebben a sztoriban történetesen még kutya is van, ami, mint tudjuk, fej, fej mellett halad a gyerekkel és az öregemberrel a könnyfakasztásban. És mégis, a film egészen sokáig jó.
Története egyszerű: két újságíró egymásba szeret, egyikük sikeres és gyönyörű (ez Jennifer Aniston), a másik kevésbé egyértelmű eset, de aztán kiderül, ő is nagy tehetség (őt alakítja Owen Wilson). Szép fokozatosan eljutnak odáig, hogy jöhet a gyerek, ám a gyerek mégsem jön össze azonnal.
Vesznek tehát egy leértékelt labradort egy tenyésztőtől, amelyről hamarosan kiderül: nem véletlenül adták olyan olcsón. Marley (mert így hívják) ugyanis tökéletesen nevelhetetlen, mindent tönkre tesz, szétrág, mindenkit lerohan, és a legrosszabb helyeken rakja le névjegyét. Jönnek sorban a gyerekek is aztán, a nő egyre fáradtabb és idegesebb, a férfi egyre tanácstalanabb, és ellenpéldának ott a sikeres és jóképű legjobb barát, aki éli az agglegények könnyed, csajozós életét... Össze kell hangolni a dolgokat, na. Szóval, kellemes családi film, könnyű szívvel lehet ajánlani kisgyerekes barátoknak, magukra fognak ismerni a történet gördülékeny humorral megírt dialógusaiban. Aniston kifejezetten szeretni való, Wilson is szimpatikus főszereplő, a főszerkesztő figurájában Alan Arkin karakteres és vicces, pár percre még a csodálatos Kathleen Turner is felbukkan, mint kutyaidomár.
De hogy miért nem lehet kibírni, hogy a végén ne nyissák meg a csapot, és ami a csövön kifér, ne folyassák a szirupot - ezt nehéz felfogni. Mert ugye, a kutya rövidebb ideig él, mint az ember, így aztán nem nehéz kitalálni, hol ér majd véget a történet. Épp eléggé megható, amikor az öreg, alig pihegő kutyát egyszerűen beteszik a kocsi hátsó csomagtartójába, mert menni kell az állatorvoshoz. Ha itt vége lenne a filmnek, elégedetten távozhatnánk a moziból - nem emlegetjük ugyan sokáig majd az alkotást, de szórakoztató két óra volt. De aztán hosszú, teljesen felesleges búcsúmonológot kell hallgatnunk, amint Owen Wilson elköszön Marley-tól, és még ez sem elég! A temetést is végig kellene könnyeznünk (ha nem bosszankodnánk eddigre már nagyon), és miután a család összes tagja egyenként, a maga módján szintén elköszön a főhőstől, még azt is megkapjuk, hogy Wilson az erdőszélen sétálva elmondja, milyen kevés embertől kaphatunk olyan feltétlen szeretetet, mint egy kutyától.
Most komolyan: van néző, akinek ennyi szájbarágásra van szüksége, hogy felfogja, miről szólt a film? Vagy a producer követeli ezt a giccset? Mert akkor jelezném, egész jó kis estét sikerült jól agyonvágni a végére.
